Kritikák

Tóték

 
 

ÉVAD ELEJI HAJRÁ
Magyar Judit Katalin írása a NÉPSZAVÁNAK

Népszava, 2000.szeptember 25.

Senkit nem érdekel a kritikus lelke, mégis elmesélem: az új évad kezdetén valami biztatóan jó dolog történt a Pesti Színház előcsarnokában. A Tóték szünetében odajött hozzám egy vadidegen srác, és üdvözült mosollyal az arcán azt kérdezte: "Tetszik az előadás? Mert én nagyon élvezem." Ez az önkéntelen gesztus, ez a röpke nézői öröm bizakodással töltheti el a szponzorhajkurászásba, hatalmi harcokba és a napi rutinba belefáradt színházcsináló embereket: a közönség változatlanul igényli a színházi élményt, szüksége van jó előadásokra.

Réthly Attila nem fáradhatott még bele a napi rutinba, hiszen friss diplomás rendező. Munkájában benne van a felfedezés izgalma, s ez az öröm átsugárzik a nézőtérre is: figyelmesen tekint Örkény István időtálló remekére, s kellő önuralommal teszi érdekessé a film és jó néhány emlékezetes előadás előképével súlyosan megterhelt darabot. E kor gyermekeként nem a hatalom démoni uralma, a diktátorok agyalágyult embertelensége ellen sistereg, inkább rezignáltan bemutatja, hogy egy magas polcra jutott kis ember miként készíti ki a tőle függő kisembereket. A Tótékhoz szabadságra érkező őrnagy nem dühöngő őrült, nem is ördögi figura (de szerencsére nem is szimplán egy vendéglátói agyára menő szállóvendég, ahogy azt egyik programmagazinunk elemzése sugallná). A vibráló lényű Gyuriska János által megformált figura angyali ártatlansággal telepszik a Tót család életére, a saját normáit, szüntelenül védekezésre kényszerült életfelfogását rájuk tukmálva. Azt hiszi, meggyőzte őket, hogy boldoggá teszi környezetét jelenlétével, saját életszemléletének átplántálásával, holott csak a Felettesnek kijáró gépies engedelmességet csikarja ki vendéglátóiból. Gyuriska őrnagya némiként rongált idegzetű, kedves, naiv fiatalember, akit beosztása, hatalmának súlya tesz félelmetessé, de az nagyon.

A Tót família Melis László verklizenéje és Bartos András dobozbelsőre hasonlatos díszletében keringőző ajtókerete és mitikus nagyságúra növelt margóvágója révén is hangsúlyozottan gépiessé váló kálváriája az előadás folyamán fokozatosan elemelkedik a földről. Az őrnagy a fizikai valóságot és a józan számítást legyőzve a legváratlanabb helyekről bukkan elő, a háziak pedig révült marionettfigurákként dobozolnak álom és ébrenlét határán. E fokozatosan haláltánccá váló lírai groteszkben Blaskó Péternek sikerül saját arcára formálnia a (polgári) szabadságához ragaszkodó tűzoltóparancsnok figuráját, Börcsök Enikő Mariskája filigrán termetű búbos kemence, anyatigris szelídségű csodalény, Hámori Gabriella f. h. Ágikája egy varázslatos pillanatban csitriből nővé érik, és azonmód tönkre is megy az élete, a szakma iránti rajongás sugárzik Pápai Erika áhítatos altesti szolgáltatónőjéből és Pándy Lajos szabatosan fogalmazó árnyékszéktisztítójából. Valló Péter pedig Valló Péter marad mindig, minden körülmények között, de ez egyáltalán nem baj, sőt. Az ő Krisztus-kereszt alatt ücsörgő, levelekkel jámboran manipuláló postásának bármikor elhiszem, hogy farba rúgja saját magát, és közben átugrik két kalapon.