Kritikák

Tóték

 
 

Koltai Tamás:
AMI MOST VAN, NEM TART ÖRÖKKÉ

Élet És Irodalom, 2000.09.29.

A fenti mondatot Cipriani profeszszor mondja a Tótékban. Cipriani szerepét újabban kihagyják a rendezők az előadásokból, amit fölöttébb sajnálok, mert ahogy az élet abszurditásban kezdi utolérni Örkény darabját, „doktor Süsü" megállapításai egyre inkább érvényesekké válnak. Például hogy korunk jellemző vonása a fogalomzavar, és aki egy cipőre rá meri mondani, hogy cipő, arra rá lehet mondani, hogy beteg. Meg hogy mostanában úgyszólván senki sem ismeri a saját testméreteit, a kisméretűek egyenesen óriásoknak hiszik magukat, és ebből különféle bajok származnak, lásd az őrnagy esetét Tót tűzoltóparancsnokkal, aki a saját testmagasságát meglehetősen világosan látja, és nem szívesen húzza össze magát. Legföljebb átmenetileg.

Örkény kérdése az, hogy meddig tart ez az átmenetileg. Meddig húzzuk össze magunkat szívességből, félelemből, kiszolgáltatottságból, vagy mert ettől függ, hogy Gyulánkat odaveszik-e a jól fűtött zászlóaljirodára? Meddig engedünk az önkénynek? Meddig adjuk föl önmagunkat? Meddig nem faljuk föl ember voltunkat, mint saját magát a farkába harapó kígyó? A Tóték válasza az, hogy ez az „átmenetileg" a végtelenségig is eltarthat, hacsak nem jön el egy pillanat, amikor úgy tűnik, hogy megszabadultunk az önkényuralomtól. Kibírjuk az őrnagyot, amíg el nem takarodik. De ha egyszer már beleéltük magunkat, hogy eltakarodott, és mégis visszapofátlankodik, akkor négy egyforma darabba vágjuk. Előbb vagy utóbb. Ez a nálunk előrelátóbb, zseniális Örkény optimista próféciája.

Noha a túl direkten a náci időkre utaló Cipriani professzor (gondolom, épp emiatt) Réthly Attila pesti színházi rendezéséből is kimarad - amit azért sajnálok, mert szerintem épp a fiatal rendezőnemzedéknek nem kellene megijednie az egypercesek technikájára építő Örkény-dramaturgiától és lereszelnie belőle, ami nem fér bele a hagyományos, jólfésült „előadásegységbe" -, néhány Cipriani-mondat átkerült az előadásba. Például a címben idézett is. Most a Postás mondja, akit Vallai Péter játszik, s már e puszta ténytől (tudniillik Vallai alkatától) vedlett, csűrcsavar „félértelmiségivé" válik „félhülye" falubolondja helyett. Vallai azzal kezdi, hogy csaknem lenyel egy katicabogarat (aztán sikerül elröptetnie), de ez a jópofi „lazzo" fokozatosan átfejlődik egy útszéli garabonciás bölcseletévé, amely magát az abszurd sorsot képviseli. Ez a Postásba oltott vulgárfilozófus nemcsak arról világosít föl, hogy nem lehet egyszerre két ellentétes dolgot csinálni, például ülni meg állni - vagy egyenes derekat imitálni és közben hajlongani -, hanem mintegy megszemélyesíti a szeszélyes végzetet: odaáll a szereplők közé, miközben eldönti, kézbesítse-e vagy se az őket illető információkat.

Réthly rendezésének előnyei közé tartozik a tiszta képlet: itt a nyájas önkény darálja le az önkéntes áldozatokat. Gyuriska János őrnagya ellenszenves kis diktátor, nem puhítja föl a figurát, pattog, üvölt, a margóvágás szimbolikussá nőtt pantomimjában egy bábhadsereg tábornokaként vezényli az engedelmes marionettként működő alattvalókat. Kétségtelen, hogy ez a fölfogás csökkenti az alak humorát, lefaragja abszurd szélsőségeit, s az alakítás jellemfestés dolgában szegényebb, mint koreografikusan (például a dominózás pompás betétjelenetében), de ezt úgy is fölfoghatjuk, hogy az őrnagy még fiatal, „sok van benne", csak később fejlik szokott pimasszá - ha hagyják. Fiatalsága másfelől dramaturgiai erény. Drámaibb, ha egy fejletlen mitugrász terrorizálja a sokat megélt Tótot. Blaskó Péter még fokozza is a tűzoltóparancsnok belső drámáját, amennyiben nehezen, kényszerből, összeszorított foggal, s ha már más mód nincs, szarkasztikus dühvel adja meg magát. Utóbbira példa az óriás margóvágó „ideájának" megszületése, amit Blaskóból úgy kell kihúzni. És közben egy pillanatig sem kétséges, hogy Tót itt a maga módján a végsőkig ellenáll: csak azért se mondja a kézenfekvő megoldást. Úgy gondolom, ebből a fölfedezésből még számos lehetőség kínálkozott volna a hatalmi és védekezési technikák - nyájas fenyegetések és hősies behódolások - ábrázolása tekintetében, ha az ifjú rendezőnek kellő tapasztalata lenne az ilyesmiben, és a színpadi effektnél valamivel jobban érdekelné az emberek közötti viszony.

Az biztos, hogy Börcsök Enikő rengeteget tud az emberi kiszolgáltatottság kutyaszorítójáról. Mariskája egyszerre aggódik a fiáért meg az uráért - és ez az a kettő, amit nem lehet egyszerre, legalábbis a Postás filozófiája szerint. Mert a fia kiszolgáltatottságát csak az ura kiszolgáltatása árán tudja kivédeni. Börcsök megrázó humorral - ez nem paradoxon, ez Örkény színházi nyelve - követi Mariska hatalomkonform kitöréseit és gyors megbánásait: Tóth belehajszolását az önfeladásba és az emiatt érzett kétségbeesést. S mindezt úgy, hogy a kettősséget senki sem veszi észre, legkevésbé ő maga: a női ösztön természetes váltásaival. Az új nemzedéknek már nincs szüksége mimikrire: a főiskolás Hámori Gabriella Ágikája maga az önkéntes, boldogságos, szinte szenvedélyes konformizmus; az ösztön, amely azt diktálja, hogy lefeküdjön a hatalomnak. Meg is teszi, eléggé szemléletesen, ami nem fér bele a falusi ártatlanság „realista" értelmezésébe, de belefér az örkényi elvontabb világgroteszkbe. Más kérdés, hogy a hatalom meg se próbálhatná „birtokba venni" a kiterített Ágikát, mert a hatalom - vagyis az őrnagy - impotens. Ez kiderül a Gizi Gézáné-jelenetből, és Pápai Erika rajongó falusi hivatásosa tökéletes érzékkel nem is a karizmatikus hímet, hanem a megközelíthetetlen idolt veszi célba.

Az előadás több ponton túlnő a hétköznapi életszerűségen, ami a darab egyik rétege. Mindenekelőtt képileg. Bartos András díszlete pingált doboz, Szűcs Edit jelmezei bármely konkrét kortól elemelnek. A fényváltások irreálissá, álomszerűvé tesznek egyes jeleneteket. Zenei futamra időnként beforog egy ajtó, hajlongó kakukkosóra-figurával, a végén a fal-reliefként emblematizált főszereplőkkel mint a végtelenség örökforgójával. Repülőgépzúgás és egy rivaldavonalban áthaladó kisvonat struktúrálja a játékot. Ezek tetszetős mozzanatok, profizmusra vallanak, ám a mintázaton kívül nincs különösebb funkciójuk. Vagy ha van, nem sikerült fölfedeznem. Az előadás üzembiztos, komoly kézügyességet mutat, ám nem szolgál azzal a meglepetéssel, amely az esetleges kockázatot is vállalná egy „sosem látott" Tótékért. Durvábban: nem érzem, hogy Réthlynek kikívánkozó mondanivalója lett volna.

Persze elég, hogy Örkénynek volt.