Kritikák

Tóték

 
 

ÖRKÉNY ISTVÁN: TÓTÉK
A birsalma szaga

Színház, 2000. Március

Réthly Attilát nem érdekli a háború, amikor a Tótékat rendezi a Pesti Színházban. Már Örkény is szóvá tette, hogy a Tóték első bemutatója óta a hangsúlyok kezdtek eltolódni, a világ egyre messzebb került a háborútól, a forradalomtól – a konkrét háborúk felejtődnek, és lassan érettségi tétellé válnak. Réthly sem akar emlékeztetni: sem külső jegyekkel, díszlettel, jelmezzel, kellékekkel, sem a szereplők játéka által. A darab dramaturgiai húzásai is ezt üzenik (dramaturg: Ruttkay Zsófia); kimarad két figura, Cipriani professzor és fia, azzal a jelenettel együtt, amelyben Tótnak alkalma van megfogalmazni az Őrnagytól elszenvedett sérelmeit, a professzor pedig előadja Tót, egyben a kor, a háború diagnózisát, megjósolja az Őrnagy akasztását, hogy aztán kényszerzubbonyban távozzon. Cipriani az igazság bajnoka, Tótnak viszont csak ebben a jelenetben nyílik lehetősége „nem tűrni tovább”. Ez a ma már hagyományos dramaturgiai húzás okozta Örkény szerint a filmváltozat elvérzését. De a mostani előadás nem ezen vérzik el.

Ha nem a háború, a kívül lévő, mindannyiukra ránehezedő szörnyeteg, akkor egy belül lévő, emberben lakozó szörny válik, válhat a dráma főszereplőjévé. Ilyen démon lehetett Latinovits Kazimir Károly rendezésében. A Pesti Színház előadása azonban erről a démonról is lemond.

A csomagolópapír-színű díszletre egy kis falu látképét festették: házakkal, templommal, fenyőkkel (díszlet: Bartos András). Stilizáció ez? Önmagában megítélhetetlen. Egy poros János vitéz-előadás festett díszletéhez képest talán igen. Vagy talán éppen ennek a stilizációja? De amint a színpad megtelik élettel: torzonborz Postással, sápítozó anyával, izgága lánnyal, tűzoltókomoly apával – azaz a játék realizmust hoz a színpadra –, a stilizáció díszletbeli kezdeményei elhalnak. A színészi alakítások, Ágika (Hámori Gabriella), Gizi Gézáné (Pápai Erika), Tomaji plébános (Bajka Pál) realisztikus figurákat mutatnak meg; nem billentik ki a színpadi alakot, nem állnak mögé, nem nagyítják fel. Azaz nem stilizálják sem a figurát, sem a játékmódot. A Postás (Vallai Péter) is realizálja saját figuráját, bár szerepe és funkciója miatt – elvégre ő (is) az események irányítója – neki több esélye lenne kilépni a mimézisből, a valóság másolásából. Tótné szerepében Börcsök Enikőnek sikerül olykor megcsillantani saját lényének kifordított változatát is, ahogy mindig ugyanúgy, ugyanazon az együttérző-szemrehányó hangon ismétli az „Édes, jó Lajosom” replikát; de ennél többet neki sem szán a rendező. Fiáért való állandó aggodalmaskodása viszont lassan elsúlytalanodik, kiürül. Nem „támogatja” ezt az aggodalmat senki sem; a Postás bejelentése a fiú haláláról pehelykönnyű, és éppannyira nincs köze a drámához, mint a többi levélnek. Szűcs Edit jelmezei szintén a stilizáció hiányát erősítik.

Blaskó Péter sem törekszik stilizálni Tót-alakítását. Bár mindig ő a humor forrása, hiszen ő billenti fel az Őrnagy által kitalált rendet, megszeg valamilyen szabályt, mert ásít, nyújtózkodik vagy álmos, ezzel a humorral párhuzamosan nem látni az ő megtörését, betörését, megalázását, egy szóval: drámáját. Ez a Tót gyakran olcsó komédiák színpadi poénjait ismétli; tudatosan-e vagy sem, szándékosan-e vagy sem, és ha igen, kinek a szándékaként, megfejthetetlen. E figurák realizmusából éppen csak az ábrázolás mélysége, a dráma lehetősége hiányzik. Mintha a rendező minden stilizációt (és ezzel együtt groteszket is, elvégre az is a stilizáció egyik nyelve, formája, eszköze) Gyuriska János Őrnagyára akarna bízni. Ő kezdetben szögletesen mozgó, harsány, fel-felnyerítő figurát alakít, és főként a stilizálás eszközével él. Olykor mulatságos is tud lenni, ahogy szélsebesen összehajt egy dobozt. A kettősséget, a vonzót és taszítót, az emberit és démonit, az őrültet és a mindennapit vagy a mindennapi őrültet viszont nem játssza el.

De akárcsak a többi alakítás, a szándék ismerete nélkül ez is megítélhetetlen. Mit akar a rendező, miről szóljon ez a Tóték? Mert ha ez a cél jól ki van jelölve, akkor elemezhetővé, mérlegelhetővé válik a megvalósítás minden eleme.

Ez az értelmezés vagy a szándék viszont sem az alakításokból, sem egyébből nem rajzolódik ki. Van kiválóan sikerült jelenet, mint például Tót és az Őrnagy duettje a kert végi budin, amikor a két önfeledten söröző és a Gaudeamust éneklő férfi valamennyi addigi különbsége ellenére hirtelen ijesztően hasonlítani kezd egymásra; a jelenetbe humor és fenyegető jelentés sűrűsödik. Az Őrnagy és Tót vad dominózása, a kockák csapkodása egy pillanatra a fanatikus Őrnagyot képes megmutatni. A rendező azonban láthatóan a humort favorizálja, és kerüli a drámát. Értelmezésében a Postás inkább jópofa alak, aki megtréfálja a falu lakóit azzal, hogy összetépi a neki nem tetsző leveleket. A démoniságától, erejétől megfosztott Őrnagy, a jóformán semmi ellenállást nem tanúsító Tót, a fiáért gépiesen aggódó Tótné együttese egyre súlytalanabb történetet bontakoztat ki, melynek az a humoros kimenetele, hogy Tót felnégyeli az Őrnagyot.

A díszlet jószerével a szerzői utasítások szerint készült. A díszletben egy félkörívet leíró ajtó forog, küszöbén állva a Tót család tagjai „beforognak” az Őrnagy szobájába. Ilyenkor a színész szembekerül a nézőtérrel, mintha az Őrnagy szobája maga a nézőtér lenne. Ennek a nézőtér–Őrnagy-párhuzamnak azonban a továbbiakban nincs sem folytatása, sem következménye; máskor az Őrnagy szobája másutt van. Ugyanígy forog három elem a díszlet három falán: mindre egy-egy családtag kapaszkodik fel az előadás végén, ki állva, ki fekve; a függöny úgy megy le, hogy ők, miközben ki-be forognak, megígérik, hogy folytatják az Őrnagy érkezése előtti létet. Az előadás folyamán az Őrnagy egyszer használja az egyik ilyen forgóajtót: amikor leszáll a vonatról, és előbb „egyik” Őrnagyként vadászatra jön, „másikként” pedig a Tóték vendége; a szerepösszevonás kissé zavarba ejtő, s tréfás kedvű félőrült Őrnagyot sejtet. A dobozolás sem ölt gigantikus méreteket; dobozolós jelenetekben sötétekre van szükség, hogy a háttérben újabb dobozoszlopok jelenjenek meg, melyek, akárcsak a díszlet falai, csomagolópapír-színűek. Mintha Tóték maguk is egy nagy dobozban lennének (bár ez alig több felelőtlen és a színpadról kevéssé visszaigazolt nézői asszociációnál). A dobozapokalipszis elmarad.

A realizmus és stilizáció határán való egyensúlyozásból széttagolt, egymásból nem következő nyelvek lesznek. A stilizációs eszközök: a színészek játékában olykor – ritkán – megcsillanó realizmusból való kilépések, az állóképek vagy a csupán koreográfiával jelzett dobozolós jelenet, nem beszélve a forgó díszletelemekről, idegenek maradnak. Az előadás nem képes magába olvasztani azt az absztrakciót, amelyben például a Postás lába között egy kis vonat megy át, miközben ő egy újabb megsemmisített levélről mesél. Elvégre az absztrakció a színpadon nem más, mint stilizáció. Az előadás azonban nem hoz létre új valóságot, amelyben a szemünk előtt megszületne és lejátszódna Tóték története, hanem utánozza azt. Olyan, mint az a birsalma, amelyet Tóttal szagoltatnak, hogy jusson már végre eszébe valami: nem birs, hanem zöldalma. Egy növénytani átverés.

Csak Melis László katonaindulókat, keringőket idéző nagyszerű zenéje reflektálja, kommentálja az előadást.

Tompa Andrea