Kritikák

Mennyorszag

 
 

Koltai Tamás
NEM AZ AZ IBSEN

Élet És Irodalom, 2001.05.25.

Mármint a Henrik. Ez egy másik, Árninak hívják. Izlandi. Kapásból beugranak a fjordok és gleccserek, lehetne akár ő is észak-fok, titok, idegenség, meg minden, de Árni Ibsen, a barátságos becenevével (mintha azt mondanánk, Pali vagy Jani) korai ötvenes dramaturg, író, költő, rendező (előtte tanár és színész) mentes a köd ülte misztikumtól. Legalábbis Mennyország című darabja alapján, amelyet a Kaposvári Csiky Gergely Színház mutatott be stúdióelőadásban.

A Mennyország a köznapi érintkezés és életmód válságdrámája. De ki mondja, hogy a másik Ibsen darabjai nem azok? A Nórát modern házassági fiaskónak játssza a Vígszínház. A tenger asszonyának demisztifikációjára, a külső-belső szabadság szempontjából való értelmezésére éppen most történt Vonzás címmel, igaz, sikertelen (de nem eleve elrendelten sikertelen) kísérlet a Merlin Színházban. A névazonosságból adódó bornírt párhuzamot azért erőltetem, hogy a színházi jelen idő nevében ledöntsem a "megfélemlítő klasszicitás" (Brecht) és a kortárs dráma közti mesterséges falat. Henrik Ibsen hősnőjét a misztikus tenger vonzza, Árni Ibsen ifjú szereplőit csak egy kerti medence (még ha utóbbi netán Kaposvár jóvoltából került is az előadásba, amiben nem vagyok biztos, tökmindegy, nincs jelentősége), de a tét mindkét esetben a szabadság. Jóllehet a ma játszódó darab konvencionális szabadossága szó szerint évszázadnyi távolságra (kicsivel még messzebb is) van e fogalom metafizikai dimenziókra lefoglalt "klasszikus" értelmezésétől.

Árni Ibsen fiataljai szabadok, mert súlytalanok. Lebegnek a világban, mint az asztronauták az űrben. Az üresség korlátlan tér a szabadságnak. Egyben kihasználatlan is. A darabban hat ifjú ember - három pár - hétvégi bulira kölcsön kap egy nyaralót. Megjönnek, birtokba veszik, másnap elmennek. Más összetételben, mint ahogy jöttek, mert ketten, akik korábban együtt jártak, visszatalálnak egymáshoz, és otthagyják új partnereiket. Nem történt semmi. Ittak, táncoltak, rosszul lettek, beestek a medencébe, átöltöztek, időnként szexuálisan összetévesztették egymást. Van ez így. A következő víkenden akár máshogy is alakulhat.

Nem valami érdekes az egész. Lehet mondani, hogy a szerző a mai fiatalok eszmények nélküli világát ábrázolja, de ez az ideologizmus inkább ront a dolgon. Valószínűleg Árni Ibsen is úgy gondolta, hogy valamivel föl kellene dobnia a témát. Mint Alan Ayckbourn fordítója, kölcsönkért tőle egy dramaturgiai trükköt. Megfelezi a színpadot és a közönséget. A díszlet egyik oldala kívülről, a kert felől mutatja a házat, a másik belülről. A nézők egyik fele azt nézi, ami kint történik, a másik fele azt, ami bent. A darabot egymás után kétszer játsszák el, a közönség helyet cserél a szünetben. A szereplők ki-be járnak, de a cselekmény szinkronitása miatt, mivel csak a játék egyik oldalát látjuk (noha a hangosabb részeket áthalljuk odaátról), "féloldalasan" értesülünk a dolgokról. Másodszorra persze kiegészül a cselekménypuzzle, az üresen maradt részletek is a helyükre kerülnek.

Az ilyesminek a jópofaságon kívül akkor van értelme, ha a késleltetett információk meglepetést okoznak, vagy legalább árnyalják, gazdagítják a képet. Ha másodszorra többet tudunk meg, esetleg visszamenőleg átértelmezzük a látottakat, más tanulságot vonunk le, mint először. Árni nem az az Ibsen, akitől elvárható a titkok előre megfontolt adagolása. Mondjuk, amit utólag lehet megtudni, annyi, hogy a szereplők egyike nem perverzióból dugdos női bugyit a sliccébe, hanem az újonnan megismert lányok egyikével kerül taktilis kapcsolatba ilyen indirekt módon. Ez a maximum. Ez is annak jár, aki hozzám hasonlóan "kint" ült az első részben. Aki fordítva nézi, látja az inkriminált ruhadarab és a bele tartozó női lényeg iránti előzetes érdeklődést. A kint ülők többnyire a promiszkuitás eredményét látják, a bentiek a hozzá vezető utat is. A különbség a sorrend. Egyébként egyre megy. Ha jóindulatú akarok lenni, a Mennyország arról szól, hogy az életstratégia nélküli üres létezés kintről-bentről, elölről-hátulról nézve totál egyforma, és írói erő, mélységélesség, kifinomultabb ábrázolótechnika, főként nyelvi eredetiség híján (utóbbiról Patat Bence fordítása aligha tehet) érdemtelen arra, hogy magvasabb színdarab témája legyen.

Szórakoztató játéké igen. Ha jól játsszák. A kaposvári előadás ügyes. Megfejelve az írói ötletet, ketten rendezték: a kintet Réthly Attila, a bentet Keszég László. Ez inkább levezénylés, mint rendezés: fejlett kézügyességet igényel. Időzítést, ritmust, tempót. A két helyszínnek párhuzamosan kell működnie - Horváth Judit díszlete ezt ötletesen megoldja -, és össze kell kapcsolódnia, hiszen a jelenetből kilépő színész nem a színfal mögé, hanem a másik helyszínre távozik, és tovább játszik. Van ebben bizonyos virtuozitás. Játszani persze csak sémákat lehet; személyiség akkor lesz a szerepből, ha a színész hozzáadja a magáét. Kocsis Pál például kitalál egy naiv melákot, aki jóindulatú, rácsodálkozó örömködésében észrevétlen visszakapja régi barátnőjét. Fekete Katalin szorongó, gátlásos, ijedt lányt alakít, akiről tévesen azt hisszük, hogy majd kiderül róla valami, aztán a színésznő feszültségteremtő finommechanikai munkájának köszönhetően az derül ki, hogy ilyen a karaktere. Urbanovits Krisztina a "benti" térfél főszereplője: szinte csehovi szövegalattikkal bujtatja elő a naivaalkatból a céltudatos vadásztípust. Végh Zsolt az úgynevezett észrevehetetlen jópofa. Nagy Viktor technikája birtokában kiélezettebben, karikatúraszerűen fogalmaz. Partnereként valószínűleg Német Mónika is erre kapott instrukciót, nála viszont - Kaposváron szokatlanul - az a naturalista játéktechnikai alapozás hiányzik, amely természetessé tehetné kirívó jelenlétét.

A játék során a szereplők egyenként rövid monológokba bocsátkoznak: mintegy időn és téren kívül összefoglalják a jelen helyzetet érintő múltjukat. Ezekből a rendezői fényekkel kiemelt magánbeszélyekből egyetlen mondatra, egyetlen motívumra sem emlékszem. Árni Ibsen figurái nem léteznek időn és téren kívül. Egyedül azok között a furfangosan kitervelt tér-idő koordináták között van életük, amelyeket a szerző szerkesztett efemer létezésük bizonyítására. Jól bírják a strapát kétszer egymás után ugyanabban a csiki-csuki játékban; azon túl összecsuklanak.