Kritikák

János Vitéz

 
 

JÁNOS VITÉZ-VARIÁCIÓK
KUKORICA JANUS

A magyar aszfaltnépiesség, operettli, műdal-játék és népszínmű-melodráma különösen sikeres kevercse a Kacsóh–Heltai–Bakonyi-féle János vitéz. (No jó, az alvégről van hozzá köze Petőfinek is.) Kétes elemekből összerakott igazi camp. Nem patinásodik, nem fogja a rozsda, valódi színházi cucc. Ha nem akarnak belőle művészetet csinálni, elnyűhetetlen.

Kaposváron is, a Katona József Színház-ban is továbbírták. Amott Réthly Attila, emitt Bozsik Yvette. Egészen máshonnan indulnak el, néha mégis hasonló eredményre jutnak. Helyenként lestrapálják az anyagot, amely többnyire strapabírónak mutatkozik.

A Csiky Gergely Színházban Réthly a Mohácsi-vonalat folytatja. Az első felvonás a tiszai árvízben játszódik. A szivárványos ég a töltésen homokzsákot rakodókra néz le. Egy ember mindvégig testével dugaszolja el az átspriccelést. Kukorica Jancsi kaviccsal kacsázik a belépője előtt. A felpántlikázandó lobogókat az áradat hozza a történelmi visszapergetés sorrendjében, előbb egy koronás-címeres, majd egy 56-os lyukas trikolór úszik el balról jobbra, végül 48-as zászlót fognak ki a vízből, „Borúra derű” fölirattal. Elvitatkoznak rajta, hogy megteszi-e seprőnyél zászlórúd helyett, s hogy vajon helyettesíthető-e valamivel a zászlóselyem, hiszen mégiscsak a Magyar Köztársaság hivatalos jelképéről van szó. Az aktuálpolitikai blaszfémia a népszínműves hazafiasság paródiája, akárcsak maga az alaphelyzet, melyben az ünnepélyes aktust (ld. zászlóavatás) szükségállapot veszi körül, például a gátra sereglett tömegben szerencsésen lebabázik egy asszonyka. A daljáték fennkölt tablóját szándékos mozgalmasság váltja föl, az egyes csoportok tagjai „kaposváriasan” egyénítettek, Kadala Petra koreográfiája csúfondáros kartánccal választja el Iluskát Jancsitól – utóbbi szürreális ötlettel a szivárványnál megnyíló ég függönyén át távozik a színről.

A második felvonás eredetileg is parodisztikus, itt kevesebb a lehetőség az ironikus átírásra. Ágh Márton díszlete elviccelődik a tükrös-lépcsős operettszínpaddal, amely kettéválik a huszárok bevonulásakor. A sztaniol-ezüst bástyán lőrések (inkább: lesrések) nyílnak, oldalt festői harci szekerek állnak esztétikusan elrendezett halottakkal. Az ártéri realisztikus ruhákat Horváth Judit pazar fantáziakosztümökkel váltja föl. Van török– francia–magyar „tolmács”, körcsillagos „uniós” zászló, melynek helyére felvonják a győztes magyar lobogót. A „soros” udvari költő az ösztöndíjas Petőfi, aki a francia királynak elszavalja a momentán inadekvát Akasszátok fel a királyokat! című verset.

A harmadik felvonás radikálisan új.

A sötétbe öltözött, keménykalapos zenekar tüll mögött foglal helyet, az üres színpadon, Ljubimov módra. Gyászruhás kórus áll a nézőtéri emeleten. Bagó létrán távozik „haza” – lefelé, az üres zenekari árokba. Jancsi és a gyászt viselő Iluska a leereszkedő vasfüggöny ajtajában találkozik, végül becsapódik mögöttük a vasajtó, csak a kíséret nélkül lamentáló koncertkórus marad velünk az emeleten; a fekete, kietlen Tündérország eszerint ott van, ahol mi vagyunk.

Népszínmű, operett, meseidill – Réthly a János vitéz mindhárom mítosztradícióját kikezdi, nem minden alap nélkül. A stíluseklektika sem zavar, az eredeti mű maga is impozáns zagyvalék. Legjobb az első felvonás, nem kis részben a pompás Varga Zsuzsának köszönhetően, aki vidoran játssza a motorikus, fehérmájú gonosz mostohát, flörtöl az összes lehetséges férfival, illegeti magát, haját igazítja a putri tükre előtt, szájon csókolja Jancsit, és fennakadva a gémeskúton, bicikliző-kapálózó lazzisorozatot mutat be, amíg földobált zsáknehezékeket elkapdosva le nem kászálódik. Hasonló remek szóló egy felvonással később Bezerédi Zoltán franciakirály-buffója, a szerep klaszszicizálódott, nemigen lehet sokféleképpen csinálni, és Bezerédi nagyon jól csinálja, kupléjában az öregedés ikonográfiájával.

Sarkadi Kiss János és Nyári Szilvia mint Jancsi és Iluska szelídek, életszerűek, Kaposvár-realisták, talán túlságosan is azok; némi bursikóz hetykeség és rátartiság elkelne bennük „operettileg”. Eléneklik dalaikat, szerény kis hangon bár, mintha kamarazenélnének, de még elfogadhatóan. A játék- és hangbeli szordínó Kőrösi András Bagójával összevetve lesz csak föltűnő, Kőrösi ugyanis veszélyes és vad figurát játszik, támadó szerelmesként lép föl, egyáltalán nem az a rezignált rezonőr, akinek megszoktuk – különösen, amikor élő lelkiismeretként bemankózik a francia udvarba. Rózsa-dala mint az utolsó ítélet fölharsogja halottaiból Iluskát. Az éneklés mindazonáltal általános nyugtalanságot kelt, Hunyadkürti György például mokány Strázsamester, de skála-mesternek nem alkalmaznám, Balla Eszter pedig francia királykisasszonyként áldozatául esik annak, hogy olyan szólamot bíznak rá, amelynek teljesítésére nem képes. Fedák Sári annak idején visszaadta a szerepet, és lám, karriert csinált vele.

Bozsik Yvette a maga János vitéz-verziójában többnyire óvatosan elkerüli az élő éneklést, igaz, hogy nem a Kacsóh & Co. kínálatát használja, hanem sajátos potpourrit Brahmstól Kodályig, Liszttől Ligetiig, a finn Toivo Karkitól Seress Rezsőig, Gilbert Bécaudig és tovább. Az irodalmi hivatkozás szintén elegyes, visszanyúl Petőfiig, előreszalad az új-kommersz mesemítoszokig, s hasonlóan változatosak az előadásba bevont táncszínházi eszközök is. Úgy tűnik, Bozsik mélyen átélte a János vitéz gátlástalan eklektikájából adódó végtelen lehetőségeket, hogy ad absurdum vigye, más szóval szürreálissá fokozza.

A lényeg a mesemitológia. A táncos-koreográfus rendezőnő kötött sapkás, korrekciós szemüveges Petőfi-narrátorként nemcsak az eredeti történetet hajtogatja ki a háromdimenziós papundekli mesekönyvből (Khell Zsolt díszlete színpadi méretben megismétli a bárányfelhős, chagallosan repülő háziállatokkal kipingált szivárványos könyvlapot), hanem az asszociatív meséket is, Grimm Vasorrú Bábáját, Ludas Matyit, sőt a Supermant. Utóbbi mint az elnyomott hős vágyképe, álombeli pandanja jelenik meg, az ismert mozijelmezben, óriási JV-felirattal a mellén. (Az elnyomott hős rávarrott piros szívet visel.) Kukorica Jancsi, a bojtárgyerek és János vitéz, a törökök, az óriások és általában minden ellenség legyőzője Janus-arcú hős (Kukorica Janus?), miért ne jelenhetne meg a színpadon is megkettőzve? Így lesz két címszereplője az előadásnak: Vati Tamás, az esett kis slemil és Nagy Ervin, a sikerember. Előbbi clown, utóbbi küzdő típus és bonviván. Vati megejtően grimaszol, groteszk marionettként mozog, nevének dalbéli említésekor emblematikusan csavargatja a kezét, mint aki kukoricát morzsol; Nagy férfiidol, hérosz és mozisztár, sőt légtornász és szinkron szájmozgásos behízelgő bariton.

Ha már, akkor Iluskából is legyen kettő: Magusin Anna és Tóth Anita. Az ő identitásuk nem oly egyértelmű (a nőben kell lennie valami megfejthetetlennek), a szelíd parasztlány szőkeség, Tóth Anita áhítozva nézi a század eleji ledér sanzonett Magusin Annát, amint fehér ruháját mossa a kabarészínpadon, melynek díszlethabjait férfias segéderők toszogatják; a végére azonban maga is fekete estélyis moziszínésznővé és végzet asszonyává, közelebbről Karády-dizőzzé fejlődik, play backre.

A maliciózus fantázia működteti a zenék, táncok és koreográfiák eklektikus együttélését. Brahms magyar táncaira nyargalnak a szereplők tornaszerlovon. A francia királyi udvar korai Folie-stílusban revüzik, az „izmusokat” idéző konstruktív háttérvászonba Khell Zsolt és Berzsenyi Krisztina figurálisan beleapplikálta Szacsvay Lászlót és Rajkai Zoltánt. Szacsvay egy kistisztviselő civil kíváncsiságával és hétköznapiságával ellenpontoz, Rajkai a centrifugális erőt legyőzve sűrű lábcserékkel úgy siklik át a színpadon, mintha zsinóron húznák, nem először téve tanúságot táncosképességeiről. Szabó Győzőről tudtuk, hogy stílusérzékenyen követi le affektált régi tangóénekesek mimikai és gesztikus manírjait, ezúttal a finn play back sem okoz neki gondot. Takátsy Péter kasírozott pornográf keblekkel ékes gonosz mostoha (úgy látszik, a figura erotomániája ikonográfiai tény), később a Grimm-féle Vasorrú Bábát is beléoltja, van időnk megfigyelni, amint kétrét görnyedve hosszan körbevonul a színpadon, talán várva, hogy öreganyámnak szólítsuk.

Bozsik Yvette vásottan szemtelen János vitéze, megszabadulva a darab kötelmeitől és a lehető legmesszebb rugaszkodva a földszintes verbalitástól, végül csaknem ugyanott landol, ahol Réthly Attila rendezése. Kodálynál, a formaruhánál, a kórusmozgalomnál. Vegyes kar áll a színpadon, a Röpülj, páva! emblémája alatt. Fehér ing (blúz), fekete nadrág (alj). Play back, néma tátogás, hangos, forszírozott belégzés. Blendeszerűen csukódik be a színpad, visszazárja a mesét a fekete dobozba. Ahonnan csak kilátás nincs, de nem olyan kilátástalan a boldog vég, mint Kaposváron.

KOLTAI TAMÁS