Kritikák

Heilbronni Katica

 
 

Heinrich von Kleist
Heilbronni Katica, avagy a tűzpróba

Kritika, 2000. június

Persze, erre is azt szokták mondani: istenkísértő vállalkozás. Heinrich von Kleist Heilbronni Katicája annyira meg van pakolva színházi, lélektani, és egyéb képtelenségekkel, annyi súlyos és (rendezői szempontból) frusztráló bölcsességet írtak össze róla a világirodalom jelesei Schillertől Thomas Mannon át, mondjuk, Zweigig, hogy tényleg nem csak tehetség, hanem elszánás, bátorság kérdése is az egész.

Mert a legkönnyebb oda se hederíteni az okosakra, csak körülnézni az évszámok között, és szép, vegytiszta romantikus előadást rittyenteni a Katicából, melyben egy (mondjuk, Grimm-féle) mese kerekedik ki: a szegény lány (akiről a kellő pillanatban kiderül majd, hogy mégsem szegény) elnyeri jutalmát, ezt a vihar Frigyest. És akkor mindaz, amit fentebb képtelenségnek neveztem – a tűz, a barlang, az álom, a Kerub, a mozaik és egyebek -, mesei illusztrációk csupán.

De én még ilyen Heilbronni Katica előadást nem láttam – és hát nem is szeretnék látni.

Kaposvárott Ágh Márton díszlete egyrészt markáns közeget kerít a játék köré, amennyiben egy restaurálás alatti templombelső az alaptér; de mielőtt az imitáció értelmén elgondolkodnánk (és nem tudom, mire jutnánk), jön a másrészt: másrészt ugyanis hangsúlyozottan színházi tér ez, mozog a süllyesztő, a színpad hátuljában (rács mögött) ott a zenekar, belekomponálva az előadásba, látványilag is; de még a nézőtér is játszik, nemcsak a vésztörvényszék-jelenetben, amikkor is a mi oldalunkról szárnyal Znamenák István sztentorinak maszkírozott hangja, hanem később, a harmadik felvonásban is, amikor lámpácskák gyúlnak ki az erkélyek között, egyetlen nagy körbe (a fény körébe) fogva játék- és nézőteret. Szóval ez a díszlet úgy intonál valamit, hogy közben csupa színházi lehetőség: ez segítség, gondolom.

Aztán, hogy a kettéosztott kerubok többszörözött jelenéseikben szintén segítenek-e, abban már nem vagyok biztos. Két széphangú énekes lóg alá a zsinórpadlásról, és Melis László zenéjét énekli (a szöveget nem értettem, de élek a gyanúperrel, hogy ez így van rendjén, legalábbis az alkotók szándéka szerint); mondhatnám, hogy a dramaturgiai fordulópontokon bukkannak fel, de ebben sem vagyok biztos, mert nem csak akkor. Viszont igazán hatásos minden megjelenésük, leginkább ez a lógatott fajta – és nyilván ez, a hatásosság, a szépség volt a cél.

Ha nem mese Kleist darabja, akkor színházi nyersanyagként kínálja magát – Réthly Attila kaposvári rendezése erről az oldalról veselkedik neki Katica és Vihar Frigyes kalandos szerelmi történetének, és igazán nagyszabású, mi több, szakmailag meggyőző, hatásában pedig erős előadást tesz a színpadra. Ráadásul pedig nem csak a hagyományosan kényesnek tartott jelenetekben – tűz, fürdő, császár stb. – érződik ez az erő, hanem a köztesekben is; igaz, azokban van miért hálásnak lenni a színészeknek, elsősorban is Bezerédi Zoltánnak, aki Katica apját – nem az igazit, hanem a még igazibbat, Friedeborn Tibold fegyverkovácsot – adja, és Lázár Katalinnak, aki a házvezetőnő szerepében szokásosan, de Sugár grófjának édesanyjaként a szokásosnál is jobban játszik. Ők a mellékszereplők, meg a hagyományosan profi kaposvári színészgárda; Gyuriczától Serf Egyedig jó nézni őket.

Az a „nagyszabás”, amelyet Réthly Attila a Heilbronni Katcából rendez, nem hangszereli tombolóan romantikussá a művet, de még csak a lovagdráma emelkedett, de a részletek tekintetében igencsak slampos hangvételét sem tekinti irányadónak. Éppen azt a kevercset követi, amelyet ott érzünk a darab fordulópontjai mögött. Ez pedig igényel némi par exellence teatralitást – legalább annyit, hogy ugyanaz a tér a mező, Vihar Frigyes szobája, vagy a vészbíróság ülésterme. Így fonódik össze az álom, a sugallat, a kerubok meg a tűzvész – és így fonódna össze akkor is, ha nem jönne be egyszer egy színpadmunkás, hogy erre egy röpke utasítással figyelmeztessen bennünket.

Mert jó, jó, Katica már-már monomániás kanosszája egy szegény heilbronni leányka életének fő ügye, ráadásul, ugye, álom, isteni sugallat nyomán cselekszik – mert tudja (és tudni nem tud semmi mást a világon), hogy az övé lesz Vihar Frigyes. De ez a Vihar Frigyes, ez bizony nem ennek a romantikus párdrámának a papírforma szerinti romantikus hőse, hanem egy eléggé felfújt hólyag – de lehet, hogy csak lovag, ahogyan azt kell, hősleg és ostobán -, aki a másik felfújt hólyag Kunigundát hajtja mindaddig, míg bele nem ütik az orrát, hogy ő is álmodott ám egykor valamit… Azután: ez a császár a maga módján rendbe hozza a dolgokat a végén, de Katica apjával, a szegény Friedeborn Tibolddal csúnyán el van bánva, és ezt is legalább látjuk. Nem látjuk, viszont, mi ez a mozaikféleség, amiből az amúgy is mesterkélt Kunigunda összeáll – ebben az előadásban egy ködös jelenet, tánc, zene, süllyesztő és hajlongások utalnak arra, hogy valami nincs rendben ezzel a nővel. Igen, csupa döccenő a darab, ha úgy vesszük – és Réthly, úgy tetszik, úgy veszi. Az előadás is döccen: így kezdődnek újabb és újabb ívek benne.

Varga Zsuzsa, aki Katicát játssza, gondolom, álmában is pontosan „snitteli” a megtiport, szomorú sorsú asszonyokat – lányokat; ilyesmit láttunk tőle többször is, meggyőző hitelességgel. Kivételes színészi erejével igazán illik ennek az előadásnak a címszerepébe is; ráadásul a tőle szokásos látszólagos eszköztelenség, eltökéltség és kitartás itt még egy rafinált naivitással is tetőzve van: a heilbronni Katicák szokásos bugyutasága az ő alakításában mindvégig magától értetődő, sziklaszilárd tudás. Varga Zsuzsa – ha nem is észrevétlenné, de legalább – magától értetődő színészi készséggé emeli fizikai képességeit is: a vékonyka lány úgy nyargal a nyaktörő állványzaton, mintha ilyenkor is kerubok vigyáznák útját.

Sugár grófja elsősorban is egy tartás, megjelenés, látvány. Kocsis Pál délceg lovagja úgy néz szembe mindjárt az első jelenetben a vésztörvényszékkel, hogy fejhajtásából és hanghordozásából is a lovagság mint olyan kvintesszenciája sugárzik. Becsületes, hősies és – igen: nem nagyon okos; Kunigunda átlátszó praktikái sokáig rejtve maradnak előtte (hogy ezért is látszik butának, abban azért Gryllus Dorka vérszegény Kunigundája is ludas), de a szegény Katicának a tüzes poklot is kevés megjárnia, hogy észrevetesse magát. Szóval a Kocsis játszotta Frigyes még egy-ügyűbb, mint Katica; alig is illik hozzá a darab végi cselszövés.

A műsorfüzet illetlenül elhallgatja, kinek a fordításában játsszák a darabot; azt hiszem, Petra-Szabó Gizelláé az érdem, hogy természetesen és a túlzott héveket csillapítóan gördülnek a mondatok.

Csáki Judit