Kritikák

Heilbronni Katica

 
 

AZ EMBERI KEDÉLY MÉHE

Színház, 2000. június

A felemás magyarországi Kleist-reneszánszban a Heilbronni Katica, avagy a tűzpróba közepes kedveltségnek örvend; az elmúlt száz évben kétszer játszották, előbb Kecskeméten (1974), utóbb a Vígszínház-sátorban (1994). Kettővel többször, mint a Pentheszileiát vagy a Hermann csatáját, és sokkal kevesebbszer, mint Az eltört korsót vagy az Amphytriont. Az ok kézenfekvőnek látszik: utóbbiaknál kevésbé illeszthető a hazai konvenciókba. Csakhogy előír-e valamilyen konvenciót ez a prózát verssel, vadromantikát mesével, lélektani rejtélyt irracionalizmussal ötvöző lovagdráma? (Ha a Heilbronni Katica egyáltalán annak nevezhető.) És előír-e egyáltalán bármilyen konvenciót a klasszikusokra – egyáltalán: bármire – nézve maga a korlátaitól megszabadult színház?

Kleist egy 1811-ben, Marie von Kleishez írt levelében megjegyzi, hogy a darab „színpadképessé tétele” olyan „balfogásokra” késztette, amelyeket azóta megbánt. Valószínűleg a darab utolsó harmadát érintő és a mese néhány kacskaringóját lenyesegető változtatásról van szó, amelyet a szerző jobb meggyőződése ellenére, „az emberek ítéletének” rabjaként hajtott végre. A mai színházi ember inkább technikai kompromisszumokra gondol, ha „színpadképessé” kell tenni egy darabot, különösen egy olyan művet, ami föld alatti barlangban, vízesésben, égő várban, gótikus sziklafürdőben és lovakon vonuló keresztes lovagok körében játszódik. Ezek naturális, mondhatni filmszerű megjelenítésére nyilván nem volt igény sem a XIX. században, sem a XX. század első felében; azóta annál inkább van. A rendezők fejében felötlik, képesek-e megfelelni Kleist vizuális fantáziájának. Így talán nem tévedek, ha a kleisti imperatívuszt, miszerint a mű szabadon szülessék meg „az emberi kedély méhéből”, a színpadi mű, az előadás létrejöttének folyamatában is érvényesnek gondolom.

Már csak az a kérdés, milyen rendezői szabadság fakad „az emberi kedély méhéből” Kleist Heilbronni Katicájának olvastán.

KAPOSVÁR: FRESKÓ ÉS EFFEKTUS

Kaposváron a főiskolás Réthly Attila a keresztény középkoriság-élményt teszi meg az előadás kiindulópontjának. Ágh Márton színpada épülő (vagy restaurálás alatt álló) székesegyházat ábrázol, kétoldalt létralépcsős faállványzattal, a magasban keresztbe futó híddal a falakon freskókkal, amelyekből egy alkalommal ijesztő pofák domborműveit emeli ki a zöldes megvilágítás. Annak érdekében, hogy ne gondoljunk holmi valósághű történelmi archaizálásra, a díszlet túllép a rivaldán, a színházterem is a templomi tér részévé válik, az első jelenet vészbíróságának triásza föld alatti barlang helyett a karzaton foglal helyet, onnan beszél át az előszínpadon álló vádlottakhoz. A színpadfenéken, a ráccsal elválasztott „oltár” helyén zenekar ül – játékuknak kitüntetett szerep jut majd az előadás során -, tagjai templomi zenészek jelmezét viselik. Vagyis a dráma „világszerűségét” maga a színház képviseli, az összes lehetséges helyszínt a fölállványozott színpad jeleníti meg. Ha a szereplők netán egy kunyhóból vagy palotából jönnek elő, vagy oda távoznak, egyszerűn a zenekar melletti járást használják. S hogy a színpad önreprezentáló funkcióját vegyük is észre – nehogy már tévedésben legyünk -, egyszer, de tényleg szigorúan egyetlen alkalommal bejön a színpadmester és csapata, s „húzd ki azt az éket” fölszólítással részint odébb tolják az állványzatot, részint megadják a posztmodernnek, ami a posztmoderné.

A színpad „színpadszerű” viselkedést kíván: Katica, a fegyverkovács lánya, és Vihar Frigyes, Sugár grófja, akik egymástól függetlenül egymást álmodták meg jövendőbelijüknek ugyanazon a szilveszteri éjszakán, a romantikus érzelmek síkján találkoznak. Heves indulatokkal telített a játék, a szenvedély motorikusságban és a hangerőben is megnyilvánul, nagy szaladgálások, nagy kiabálások és nagy verekedések esnek, magas hőfokon terjed a futótűz az odakészített gyertyák együttes föllobbanásával, a füstfelhőbe burkolt Katica szinte lebeg egy függőhídon, és láthatatlan angyalszárnyon vitorlázva landol. Az életét óvó Kerubot két énekes – Balla Eszter és Kőrösi András – helyettesíti, akik általában hevederbe kötve közlekednek a színpad teljes vertikumában, és Melis László barokkos hangzású duettjeit éneklik. Hogy pontosan mit, az lényegtelen, mert egyetlen szót sem érteni belőle – de a hatás szép. Szép az egész előadás, Réthly irigylésre méltó manuális készséggel kezeli az apparátust, legyen szó effektusról vagy színészekről. Impozáns a villámokkal ékes vihar (a villám a Kleist-ikonográfia része), ügyes a színpadi előtér használata, a kissé besüllyesztett „vádlottak padjával” vagy küzdőtérrel és az álombeli (szomnambul) beszélgetéshez kiemelkedő dobogóval, egyáltalán: a játékszervezés. Jók a színészek, elsősorban a makacs és sokszor megalázott szerelmében kitartó Katicát játszó Varga Zsuzsa, Sugár grófjaként a nemesi gőgjét bizonyos általános humanitással kompenzáló Kocsis Pál és Bezerédi Zoltán, a leányáért plebejus vehemenciával küzdő Friedeborn Tibold fegyverkovács szerepében. S persze a többiek is, hiszen ez Kaposvár, ahol a fő- és mellékszereplők egyaránt profi szinten, személyiségük teljes intenzitásával teljesítenek, s a színpadi gépezet a rendezői fantáziának megfelelően olajozottan működik.

Csak közelebb lépve, a színpadi „freskó” részleteibe merülve fogalmazódik meg a hiányérzet. Mindenekelőtt, amit hangulatban nyer az előadás a barokk kantilénával, a trapézon szálldosó templomi énekesek jelenetátkötő kommentárjaival, azt elveszti a kerub-funkció lefokozásával muzikális emberi zengzetté. Nem csak arról van szó, hogy hiányzik a Kerub naiv-áhítatos megjelenése eredeti alakjában, hanem arról is, hogy ezáltal elsikkad a történet egy fontos motívuma. Ne feledjük, a Kerub egyetlen röpke megjelenése ellenére is főszereplő, még a császár is megemlíti, hogy ő „szerzett” Katicának férjet; az előadás viszont beolvasztja egy multifunkcionálissá tett narrátor párosba, amelynek tagjai hol transzcendens kórusként, hol egyénített szereplőként viselkednek (Kőrösi András például egy alkalommal mint templomi freskófestő restaurál egy létra tetején.)

Más szerepkettőzésekben is meggondolatlanságot érzek, Lázár Kati például gyorsöltözéssel jön be egymás után előbb Brigitta házvezetőnőként, majd Vihar Frigyes anyjaként, azt a tévhitet keltve, hogy vagy ugyanarról az alakról van szó, vagy rejtett összefüggés keresendő a két szerep között. Hasonlóan gyanúba keveredik Znamenák István is, aki a vésztörvényszék bírájaként mintha inkognitóban maga volna a később színre lépő Császár; ezt a gyanút az is táplálja, hogy az előadás-nyitó törvényszéki jelenet a hiányosan megjelent, látszatszavazó bírósággal, a nézőtér légterén átsüvöltött ítélettel veszít komolyságából, alátámasztva, hogy csak a Császár balkézről fogant gyermekének fölbukkanását leplezi. Znamenák császári monológja az előadás egyetlen, visszafogottan ironikus mozzanata, nem számítva az öreg Gottschalk szolgát „köszönöm, hogy bátyádnak szólítottál” modorban játszó Csernák Árpád váratlan kitörését, mellyel a „cudar” Kunigundát váratlanul lekurvázza. Ez is csak Kleist ismeretében váratlan, mivel Gryllus Dorka szerepfölfogása leginkább e klasszikus névjegynek felel meg: vörös hajkoronához haragoszöld ruha – a főiskolás Horváth Judit jelmezei más esetben is kitűnően rekonstruálják a klasszikus ízlést. Ami Kunigunda „montázs”-figuráját (a fordító Petra-Szabó Gizellánál: mozaik) illeti, erre a rendező nem fordít figyelmet, az alkatrészei összerakásakor rajtakapott „tikombakom” (az előadásban „ákombákom”) tákolmány megjelenítését barokkos boszorkányszombat-élőképpel helyettesíti.

Az előadás impozáns freskóját közelről személve kitűnik, hogy Réthly megkerüli a kleisti részleteket, nem meséli el a történetet (csak tónust ad, stiláris összbenyomást, effekt-rendszert), ami végeredményben a korábban általánosan dicsért színészi játékon mérhető le. Csakugyan van itt valami a Kaposváron szokatlan általános színjátszásból, abból tuniillik, hogy a szereplők nem mennek el lehetőségeik határáig, megelégszenek azzal, amit már korábban előállítottak; egyedül Tóth Géza ölt új arcokat (hátha még megőrizhetné Pech Jakab két bugyuta replikáját). Varga Zsuzsa például ahhoz képest, hogy többszöri zsigeri őszinteséggel játszott agyongyötört és meghasonlott figurákat, nem jut el Katica lelkének legmélyéig, kissé nyersebben kimondva: nem elég megrendítő. Talán, mert egysíkúnak látjuk, konok-szenvedő, groteszk-átszellemült arccal, ám akkor nem, amikor például a folyón átgázolva szégyenlősen visszautasítja, hogy fölcsippentse a szoknyáját.

A freskó tetszetős, noha a részletrajzok lemaradtak; a tehetséges Réthly Attila inkább „A Kleistet” rendezte meg, mint a Heilbronni Katicát.

Koltai Tamás