Kritikák

Balta a fülbe

 
 

SZÍNE ÉS VISSZÁJA

Lőrinczy Attila: Balta a fülbe
Kaposvári Csiky Gergely Színház

Criticai Lapok, 1999. június

Miként színházi folyóiratunk kritikusa megállapította, igen ritka jelenség, hogy fiatal, „első műves” drámáját gyors egymásutánban két színház is bemutassa. Még ritkább, hogy ezek oly jeles intézmények legyenek, mint a budapesti katona József és a kaposvári Csiky Gergely Színházak, következésképp mindkét produkció színvonala eleve garantált, legalábbis a mesterség hibátlan ismeretét tekintve. Az viszont végképp szokatlan, hogy a két létrejött interpretáció egyaránt adekvát és öntörvényű, ám az adott drámai anyaghoz merőben másképp viszonyulnak, szinte pozitív és negatív lenyomatai, pendant-jai egymásnak.

Néhány hónappal ezelőtt a Katona József Színház Kamrája Máté Gábor rendezte előadásának kapcsán azt írtam ugyanitt, hogy Lőrinczy Attila darabjának gyengéi jobban kiütköznek színpadra állításkor, mint olvasás közben. Gondoltam itt elsősorban az alakteremtés időnkénti elmosódottságára, egysíkú voltára. A főiskolás Réthly Attila-féle kaposvári változat igazolni és magyarázni látszik e feltevést. Máté Gábor viszonyulása az anyaghoz lelkiismeretesen és érzékenyen realista volt. A valóságelvűség alapján értelmezett helyzeteket hozott létre, s nagyon jó színészeit is a hagyományosabb figurateremtés irányába instruálta. Így lett a pesti előadás erős kép és látlelet egy létező, egyre jobban eluralkodó társadalmi jelenségről: az újgazdag rétegről, mely mindent meg tud fizetni, még a profi bérgyilkost is. A darab másik szintje: a shakespeare-i utalásokból, pastiche-szerű rájátszásokból kialakuló, abszurdoidba hajló kevésbé érvényesült, kissé szervetlenül le is vált a valóságostól.

Réthly Attila szinte ellenkező irányból közelít. Részint ennek köszönhető, hogy a drámai anyag gyengéi eltűnnek, vagy épp „besimulva” erősítik a hatást. Látványban – szemben a pesti előadás igen visszafogott, jelzésszerű díszletével – feltűnő a szimbolikus-jelentéses jellegre való törekvés. (Tervező: Ágh Márton) A színpad ezúttal kétszintes – idézvén Shakespeare korának építményét -, ahol is alul a vasráccsal körbevett térség egyszerre utal üres, lepusztult telekre vagy játszótérre, de bárminek helyt ad; erre épül emeletként a főszereplő Richárd-Hamlet családjának otthona. Az ily módon kialakított játéktér eleve és határozottan jelzi a realisztikus ábrázolástól való elszakadást. Az „elemelt”, reflektált jelleget fokozza az is, hogy a vasrács nyitható, s Richárd halott apja kívülről, a nézőtér felől fog belépni ide – szerencsés lelemény, hogy belőle itt – Kőrösi András alakításában – valódi figura lett, nem csupán halvány és passzív illusztráció.

A legmeghökkentőbb ötlet, természetesen, hogy – miként Shakespeare-nél – minden szerepet férfi játszik. Kivételes színészi intelligenciára s igen végiggondolt koncepcióra vall, hogy e fogás távolról sem üres kuriózum, vagy netán kétes humorforrás. Nem nőimitátorokat látunk, nem is férfiakat, akik úgy tesznek, mintha nők lennének. (jellemző, hogy a külső elváltoztatása minimális.) A nemváltás kettős funkciójú: egyfelől megfosztja az alakokat egyik legalapvetőbb, önazonosságukat építő vonásuktól, nő- vagy férfivoltuktól, hisz a felmutatott torz viszonylatok közepette ezek az archaikus minőségek: nőiség és férfinem sem működhetnek hibátlanul. Másrészt automatikusan megszűnteti a realisztikus ábrázolás lehetőségét, eleve beiktatja a reflexió gesztusát, s így a figurákat egyszerre absztrakttá és abszurddá teszi. (Ily módon, ami hiányként tűnhet föl karakterben, egy hagyományosabb megjelenítésben, itt eltűnik, jelentés nélkülivé válik.) Az egyaránt kitűnő Kovács Zsolt, Lugosi György, Znamenák István szinte Brecht szellemében mutatnak föl erősen értelmezett emberi magatartásokat, viszonylatokat. Játékuk természetesen nem nélkülözi a groteszk árnyalatait, de a sötétebb, targizálóbb tónusok is pontosan megjelennek. Kivált igaz ez Kovács Zsolt nagyszerű zárójelenetére, mikor Erzsébet fia sírjánál minden erőfeszítésével együtt sem képes végigimádkozni a miatyánkot, mert nem emlékszik rá. A pesti előadásban kissé erőtlen zárlat itt kínosan fájdalmas, szánalmas – de azonnal oldja az önreflexió: a többi színész megelégeli a meddő próbálkozást, betódul a játéktérre, menet közben levetve jelmezt és parókát, így nyilvánítva ki: a játéknak vége.

A jelen „vas-világának” legjellemzőbb karaktere: Buci (Némedi Árpád), Richárd (Kocsis Pál) barátja, és a két bérgyilkos (Sarkadi Kiss János és Tóth Richárd) realisztikusabb játékmódjukkal ellenpontként is szolgálnak az előadás „felmutató” tendenciáival szemben, s egyúttal tovább színesítik, differenciálják a hihetetlenül divergáló elemekből mégiscsak erőteljes minőséggé összeálló egészet. A részletek gyilkosan pontos kimunkálásával, intenzitásukkal produkálnak lenyűgözőt. Nyilván helyzeteik nagyon koncentrált, feszesre fogalmazott volta teszi, hogy a kétségkívül igen durva „utcanyelv” magától értetődően válik színpadi beszéddé, leválik róla minden mesterkéltség és tanultság, hisz a megelevenített figura adekvát és elidegeníthetetlen kifejezőeszköze.

A cím variációja – balta, de nem a fejbe, hanem a fülbe – újfent találat. Tovább erősíti az eleve ott lappangó Feydeau-utalást; ezúttal joggal, hisz az előadás szemrebbenés nélkül vegyít naturalisztikus jelenetet groteszkkel, tragédiával és komédiával (is). A Kamra színpadán egy sötétebb tónusú, „középfajú” színművet láthattunk, itt a tragigroteszk uralkodik el. Ugyanakkor visszakacsint a tavalyi évad igen sikerült Mohácsi János-féle valódi Feydeau-rendezésére. Az ő szelleme – miként Hamlet atyjáé – vélhetőleg teljes rokonszenvvel, cinkossággal és helyeslőleg lebeg e produkció fölött is.

Barabás Judit