Kritikák

Balta a fülbe

 
 

A drámaíró jegyzetfüzete

Kritika,1999. április

A kor ütőerén tartja a kezét a szerező, ez nála a kiindulópont: aktuálisnak lenni. Bőven van is kapcsolódás, visszavezethetőség darabja esetében. Beavis és Butthead például. Filmek egész sora, mondjuk a Született gyilkosok. Egyáltalán Quentin Tarantino mesternek és az ő epigonjainak ténykedései. Mifelénk pedig Galla Miklós és környéke egyre szellemtelenebb megnyilvánulásai. Erőszak és humor, együtt és külön-külön: az egész tömegkultúrának becézett iparág. Ráadásul, korának befutott kommersz szerzője, William Shakespeare, akinek az volt a hobbyja, hogy zseniális költő volt mindamellett. Az ő szellemi tőkéjét befektetve próbál profitra szert tenni Lőrinczy Attila, habár Feydeau-ra utaló suta címmel illeti darabját, amit a Katona József Színház megváltoztatott, a kaposváriak pedig utólag próbáltak „megértelmesíteni”, de így is, úgy is, veszett fejsze (balta?) nyele. Szóval a jelen szerzője a négy évszázados remekművekre játszik rá nevekkel, helyzetekkel, hol a III. Richardból, hol a Hamletből, mikor mi sikerül. Hát persze, hogy ma is ugyanaz van, mint a Shakespeare-darabokban, különben mért is játszanák még mindig a titokzatos avignoni hattyú műveit. Hajlamos vagyok még azt is elismerni, hogy Shakespeare kora és az ezredvég a hasonlóan brutális időszak, csak, mondjuk, a kettő között hiába keresek egy szelídebbet. Az öregek felháborodva emlegetik, hogy az egyre agresszívabb fiatalok nem adják át a helyüket a buszon, nos, ennek a panaszkodó generációnak a tagjai közül sokan nyilasok és/vagy ávósok voltak, meg egymást jelentgették fel oda-vissza az éppen aktuális hivatalos szerveknél. Ennyit az eldurvulásról. Az viszont igaz, hogy mi negyven évig egy történelmi zsákutcában dekkoltunk és most hirtelen kapunk a pofánkba sok mindent. Az egész régiót totálisan infantilizáló szoftdiktatúrának volt két bájos mellékterméke: az egyik, hogy magánszemélynek nem lehetett sok pénze és különben is, pénzzel nem lehetett mindent elintézni, a másik pedig, hogy az emberölést nagyjából a kocsmai késelés jelentette. Most Magyarországon bármennyi pénze lehet egy embernek és bármennyi pénzével bármit el tud intézni, például, viszonylag olcsón és szakszerűen kivégeztethet akárkit, ha kedve tartja. Erről a két dologról szól a Balta, és egyébként ez a világ természetes állapota, mi is hamar meg fogjuk szokni, csak most friss rémületünkben tényleg úgy érezhetjük magunkat, mintha egy kegyetlen Shakespeare-darabba csöppentünk volna bele. Segíthetne is a brutális poéta megértenünk, hogy mi történik velünk, csak ahhoz őt magát kellene jobban érteni.

Mert ha Lőrinczy Attila jobban értené Shakespeare-t, akkor szerkesztési trükköket is eltanulhatna tőle, ha a poézist nem is sikerült első nekifutásra. Shakespeare-t követni nem annyit jelent, hogy gazdagék elkényeztetett gyereke hamletkedve míszes és glosteresen gátlástalan. A Baltának annyi köze van William Shakespeare-hez, mint egy diákcsínynek a kötelező olvasmányhoz, középiskolás tréfa módjára emleget is más klasszikus idézeteket (eliramlik az élet, szibarita váz), de abbahagyja, mert nem bírja műveltséggel és szellemességgel. És az aktuális valósághoz sincs több köze, csak imitálja, hogy onnan veszi a mintákat, valójában zsurnalisztikai közhelyeket halmoz egymásra és teljesen figyelmen kívül hagyja például, hogy a magyar társadalom kőkeményen kasztosodik és a különböző rétegeknek gyökeresen eltérőek a céljaik, normáik, viselkedésük, a nyelvük. Hogy a kapucnis-pólós közegnek mi a viszonya a selyemingeshez. Egyformán lökött mintha-figurák közlekednek fel s alá, a tömegmédia szellemi szintjén megfogalmazott problémáik vannak. Erre lehetne mondani, a darab stílusában maradva, hogy picsába a részletekkel, legyen akkor a teljes őrület, minek ide aprólékos szociológia, ezt a kiismerhetetlen káoszt kell a színpadra tenni, amit megélünk, és ami ömlik ránk a tévéből, ezt a massmedia-horrort kell megidézni. De hát ez se történik meg, lássuk be. A tömegkultúrának fő jellemzője, hogy tömeggyártásban készül, ebből kifolyólag alacsony a színvonala. A manufakturális keretek között (és fajlagosan jóval drágábban) dolgozó színház önmaga értelmét szűnteti meg, ha lemegy erre a színvonalra. Tanuljon a tömegkultúrától a színház, de ne az igénytelenséget tanulja, hanem a hatni tudást. Gondoljunk bele, mekkora minőségbeli különbségek vannak Tarantino három saját filmje meg a többi termék között, amelyekbe anyagi megfontolásokból bedolgozott ezt-azt. Vagy ott vannak a dialógusírók, akik úgy vannak a szappanoperák részeihez beosztva, mint a műszakba a szénbányászok és mégis óriási különbségek tudnak lenni különböző részek szövegeinek minőségében: ugyanazok a figurák, ugyanazok a sablonos helyzetek, és mégis világosan megmutatkozik, hogy mit jelent a szaktudás vagy annak hiánya: ki hogy tud szerkezetet adni egy dialógusnak, ki mennyire tud bánni a ritmusváltásokkal. Szóval, a színháznak a tömegkultúrától nem a tömegtermelést jellemző magas selejtszázalékot kell átvennie, hanem a szórakoztatóipar legjobbjaitól eltanulni az irgalmatlan hatni tudás fortélyait. Ehhez képest a Baltára nem lehet mondani, hogy valami sokkoló esszenciáját nyújtaná a kommersz kultúrszférának, annak csak a jó átlagán mozog, mert éppen a szakszerűség, a megcsináltság hiányzik belőle: Lőrinczy Attila sokat küszködik egy nem is olyan bonyolult történet elmesélésével. Mindkét rendező egymástól függetlenül bele is íratott a darabba, és hogy mennyire nincs darab, az abból is látszik, hogy ennek semmi érezhető következménye nem lett se pozitív se negatív irányba. Egymás mellé rakott elemek vannak csak: szavak egy mondatban, ragozás, nyelvtani egyeztetés nélkül.

Ne vegyük el azért a Baltától, hogy szórakoztató, hogy szellemes a nyelve. A klasszikus versezet soraiba egy komplett szlengszótár anyagát dolgozza bele Lőrinczy Attila. Csak miközben jólesik egy-egy érzékletes kifejezés az ember lelkének, az egész itt is hamis: mert argó nem csak úgy általában létezik, hanem egymástól nagyon is elváló rétegei vannak, bonyolult összefüggések határozzák meg, hogy ki mi, mikor, hogyan mond. A Baltában egységes maszlagot nyomatnak a szereplők, és ez a kamu argó olyan, mint a szilikonozott mell: ágaskodik, ágaskodik, de egy percig sem hiszem el. Eminens teljesítmény, merő kimódoltság. Mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lehet rajta nevetni. Időnként lehet, mert jópofa. Mert aranyos. Csak kezeljük a maga értékén. Szeressük a lektűrt. Mért ne szerethetnénk? Különböztessük meg a költészettel összefröcskölt lektűrt (Rejtő Jenő, Quentin Tarantino) és a sima lektűrt, mint amilyen a Balta is. Szerethetjük egyformán, csak különböztessük meg. Ne keverjük össze a szezont a fazonnal. Én már látom magam előtt, hogy holnap jön egy ifjú esztéta, csokorba köti Tasnádi Istvánt, Egressy Zoltánt, Lőrinczy Attilát és az ő vakerdarabjaikról meghirdeti, hogy ez az új irányzat Röhögjünk jót ezeken a darabokon (tényleg viccesek) csak ne csapjuk be magunkat. Ne tévesszen meg, hogy a Balta milyen darabokkal együtt kap díjat egy pályázaton, és hogy melyik két színház tűzi műsorára, milyen darabok mellé. A Kamrában a Mauzóleumnak is vannak dramaturgiai problémái (Parti Nagy Lajos nagyon becsületesen nyilatkozza is magáról, hogy ő nem drámaíró), de a nyelvében valami elemi erejű költészet működik, hogy a Kamra másik repertoárdarabja, a Rosenkranz és Guildenstern halott Shakespeare szellemiségéhez való viszonyáról már ne is beszéljek. A kaposvári stúdió Mohácsi János féle Tom Painjében minden sutaság és ormótlanság ellenére robosztus, sötét költészet nyilatkoztatta ki magát. A Balta, akár a fejben, akár a fülben, egy jópofa, szórakoztató etűd, Shakespeare-paródia, ezért szeressük. Leginkább a Vérszipolyhoz lehetne hasonlítani, ahhoz a csengő-bongó rímekben megírt vámpírparódiához, ami legendás sorozatot ért meg a Pinceszínházban.

A Katona és Kaposvár úgy van a kortárs művekkel, mint Zorba a zenével: táncolni kell, uram, aztán majd a zene is megjön valahogy. Következetesen be kell mutatni kortárs magyar darabokat, aztán előbb-utóbb kortárs magyar darabok is lesznek valahogy. Előzetesen úgy gondoltam, hogy a Vérszipolyhoz hasonló szériát szeretnének mindkét színházban ezzel a darabbal, elhajlanak egy kicsit a Besenyő család irányába, hogy még több fiatalt csalogassanak be, de nem engedménytételnek, inkább csak a paletta színesítésének fogtam fel ezt a lazítást. Aztán meglepődve tapasztaltam, hogy mindkét színházban komolyan vették ezt a komolyan vehetetlen darabot. Mindenféle rejtett értelmeket meg shakespeare-i mélységeket kerestek ott, ahol nincs semmi. Nem is értem. Ott van például a főhős apjának szelleme, aki azt a feladatot adja fiának, hogy szerezze vissza a tőle maradt emléket, a Rolex órát. Az írói elképzelés szerint mint rocker jelenik meg (a Rolling Stonesra hivatkozik követendő példaként) a családi válallat-birodalom felvirágoztatója, az üzletember, egyesítve magában a macsóság két alaptípusát, sőt két mennyei prostituált kíséri, hiszen a filmekben a maffiavezér ikonszerű ábrázolása, hogy legalább két cicus simogatja odaadóan. Ez ennyi, ez egy vicc a Hamlet egyik jelenetére alapozva. Ízlés és igényszint kérdése, hogy ki mennyire tartja jó viccnek. A vicc helyett a Szellem a Kamrában valamilyen űr-túlvilágról érkezik plasztik szkafanderben, a két prostituált pedig összenőtt, sokkeblű ikermutáns. Kaposváron a Szellem uralkodói trónszékén ülve a nézőtérről nézi az előadást, és mivel nem fér a rácstól (fontos díszletelem) a fiához, a háttérből felbukkanó, rózsaszín parókás angyalnak öltöztetett két izmos díszítő generálozza az összezuhant ifjút: újrafestik a haját és valamiért bélyeget égetnek a bőrébe. Mindkét színházban a semmit ragozzák, a szimplát igyekeznek minél jobban megbonyolítani, csak eltérő intenzitással és ez az eltérő energia-befektetés a végeredmény szempontjából mégsem mindegy.

A Kamrában jutott kevesebb energia az előadás létrehozására. A nyílt színi megerőszakolást úgy oldják meg, hogy egy hordóba fejjel előre begyömöszölik az áldozatot, így kevésbé valóságos a helyzet, kevésbé bántó az imitáció. (Egy stúdiótérben egyébként akár a szex, akár a fizikai agresszió imitálása kétségbeejtő bír lenni: ott vannak a számban, és mindent látok, látom, hogy hazudnak, hogy minden porcikájuk hazudik.) A kiborult hamvveder tartalmának feltakarítására snájdig morzsaporszívót használnak. Megjelenik az utcai vagányok jellegzetes üdvözlési szertartása: a fiúpusziváltás. Mc Donald’s-os zacskóban adódik át a vérdíj és benne, a zacskóban pörgeti át a bankjegyeket a bérgyilkos. A sötétben az egyik gyilkos a leendő áldozatot összetéveszti a másik gyilkossal. A kiömlő vért aláhulló apró golyók kopogása és szétgurulása érzékelteti. A végén kísértetként megjelennek mind a holtak. Ezzel el is soroltam az előadásban fellelhető összes ötletet. Hosszú-hosszú üresjáratok vannak, amikor Máté Gábor rendezőnek nem jutott eszébe semmi. Keveset lehet nevetni, gyakorta feszengünk a nézőtéren az unalmasan elővezetett szógörgetegek végére várva. Nem ismerem az előadás elkészülésének körülményeit, igazából nem is feladatom kutatni, arról tudok beszélni, a mit a nézőtérről látok. Az egésznek amolyan null-költségvetés szaga van: díszletraktárból előkotort ágyat, széket, asztalt rakosgatnak gyakorta vörös fényben a díszítők, a jelmezek pedig annyira elütő stílusúak, mintha különböző előadásokból lennének kölcsönözve. A két bérgyilkos, Vajdai Vilmos és Tóth Zoltán legalább arra vesz a fáradságot, hogy végigkabarézzák a jeleneteiket. A Bodnár Erikáról lekerülő piócák nem kerülnek sehová, ott maradnak a pokrócon. A fia hamvit őrző Kun Vilmos előbb nyúl a puskáért, mintsem Nagy Ervin a hamvak felé mozdulna. Nagy Ervin a megijedéssel nem várja meg, amíg Kun Vilmos ráfogja a puskát. Ez így megy végig: a szereplők nem veszik a fáradságot, a rendező sem veszi a fáradságot. Bal elől van egy rúd, előismeretekkel rendelkezők joggal számítanak rá, hogy a végén itt lesz a kivégzés, addig is a magukkal mit kezdeni nem tudó szereplők kijöhetnek ide és babrálhatják a rudat, színész játék helyett. Valami komolykodóan lagymatag kisreálban történik minden, itt-ott egy kis elemelés és hosszú, érdektelen szavalatok, miként egy avítt Shakespeare-előadásban szokásos. Más nyom nem utal arra, hogy a rendezőnek egyáltalán eljutott a tudatáig: egy Shakespeare-paródiával dolgozik és ebből mennyi minden következne színházilag.

A kaposvári előadás eleve a játék alapelemeit veszi a Shakespeare-korabeli színházból. A Szellem, mint az előadást meglátogató uralkodó vesz részt az eseményekben, bár mondjuk ez elég ügyetlenül van levezényelve. Sokkal termékenyebb a játéktér két szintre való osztása. Alul a lakótelepi „dühöngő” szemétkonténerrel, focikapukkal és dróthálóval, utóbbi gyakori megmászása némi akrobatikára kínál permanens lehetőséget. Felül a család otthona, régiségekkel zsúfolva, ahol kupák, kardok adnak lehetőséget ütköztetni kicsit a reneszánszot a mai ruhákkal. (Mindkét előadás felújításra váró bútorok raktárának ábrázolja a nagyon gazdag család otthonát, szövegutalás: húszmilliós havi bevétel, és kihagyja azt a teátrális lehetőséget, hogy a leggazdagabbak az aptudét dizájn legjavának élvezésére vannak ítélve szegénykéim és használhatatlan bútorok között élnek, hordhatatlan ruhákat viselnek.) A kaposvári előadás legfontosabb Shakespeare-effektje, hogy a női szerepeket is férfiak játsszák, méghozzá kiválóan. Sem nem parodizálják, sem nem elhitetik a női mivoltot, hanem egy-két jellegzetes gesztussal megmutatják. Parókában-jelmezben, de saját arcukkal és hangjukkal vannak jelen, valami alapvető színházit valósítva meg: bizonyos fokú elidegenítéssel tárni fel a lényegit. Végh Zsolt óriásit alakítva mutatja meg egy magányos kislány minden érzelmi fellobbanását, Kovács Zsolt gyűrött férfiarcáról pedig valóságos anyai szeretet sugárzik.

Akkor gabalyodik bele Réthly Attila a saját rendezésébe, amikor mindenféle valóságreferenciákat akar figyelembe venni a zagyván megírt darabbal kapcsolatban. Hogy mi hogyan is működik a mai Magyarországon. Lőrinczy Attila istenkereső, lelkiismeret-furdalásos bérgyilkosa egy az egyben Tarantino-motívum. Társával együtt ők öltönyös elitbűnözők. Ehhez képest a darabban leütik a főszereplőt és kirabolják, sőt mindezt egy bárban tezsik, nyilvánosan és minden látható következmény nélkül. Erre hülye magyarázat, hogy azért tehetik, mert mindenki nagyon fél tőlük, ez egyáltalán enm így működik. Réthly Attila a kliséfigurákat a valósághoz igyekszik közelíteni, a bérgyilkosok bunkó viselkedésüknek megfelelően zizegős melegítős vagányok a térről, Mercedes-jellel a nyakban, egy hihetően félreeső helyen rabolják ki áldozatukat. Viszont az ő szájukból meg teljesen értelmetlenül hangzik, hogy az egy milkáért robbantással likvidálják-e az áldozatot. Talán az lett volna a kivezető út, ha kőbányai srácok ezen valóban, akik csak megjátsszák a nagymenőt. Az amatőr bérgyilkos tárgyal az amatőr megbízóval, és mindegyik profit mímel… na de ez már egy másik darab lenne.

Réthly Attilának csak ez a megíratlan darab áll rendelkezésére, ezzel próbál valamit kezdeni, igen komoly igyekezettel próbálja színre vinni az elmondhatatlan, rossz szövegeket. Ha mondani nem lehet már, akkor éneklik, vagy félrében mondják, arcukat a dróthálónak préelve. A rendező ide-oda kapkodva (az eklektika az egy más dolog lenne) küzd azért, hogy mindig legyen játék a színpadon és a színészek valóban társai ebben, hatalmas iramú előadás, ahol senki egy pillanatra meg nem áll, csúsznak-másznak, küzdenek. Nem értem, mért szerepel a színlapokon megkülönböztető jelként az efhá, hacsak nem azért, hogy jelezze, az előtte álló névvel szemben a dícséret helyett még csak a vállonveregetés alkalmazandó meg a kioktatás. A kor nem érdem, hanem állapot, a színpadon vagy környékén bárki csinál valamit, azt egyenlő elbírálás illeti meg. Most mégis röstelkedve vagyok kénytelen leírni Réthly Attila efhá rendező munkájára vonatkozóan azt az ótvar nagy közhelyet, hogy „kevesebb több lenne”. Minden jelenet négy-ötféleképpen van megrendezve egyszerre, és egymás rovására mennek az összecsúszó verziók.

Réthlynek az a tévképzete van, hogy a színész csak akkor tud játszani, ha valami van a kezében, ezért aztán tárgyjátékok garmadáját ömleszti az előadásba, többször odáig fajulva, hogy a színész nem tudja hová tenni a tárgyakat. Egy jelenetet teljesen elvinne az az írói játélötlet, hogy az anya piócázza magát, de Kovács Zsoltnak érezhetően pörgetnie kell a tempót (pedig lenne mit nézni az arcán hosszabban is), mert neki még az is elő van írva, hogy cseresznyebefőttet kell ennie és magokat köpdösnie. A Hamlet sírásójelenetének paródiája is kellő mennyiségű tárggyal fel lett szerelve íróilag: macskatetem, fakereszt, medál, de a rendező még beveti a minden magyar idegeit heti egy alkalommal rendszeresen borzoló mirelites autó hülye szignálját, sőt, vesznek is jégkrémet, csak nem tudnak vele mit kezdeni a színészek, mert egész egyszerűen tele a kezük. Hamburgert is esznek többször, ez önmagában nem baj, hanem hogy egyszer sem a jelenet elején van szükség erre a pótlékra, ezért nagyon művi, mikor előkapják a jellegzetes zacskót, ugyanis a hamburgert azonnal eszi az ember, eza lényege. Nem a realitásról beszélek, hogy mért hagyják kihűlni a kaját, hanem éppen színpadiasságáról, hogy a hamburger csak a maga forróságában kicsomagolva tud létezni a színpadon. A színésznek kéne megoldani, hogy mért meséli el az életét egy bérgyilkos az áldozatának, valóba túl van írva a szövege, de ezt nem tudja megmenteni, hogy azért ilyen beszédes, mert sörözik a kínzás közben, ebből csak sutaság lesz: vagy a sör, vagy a balta, kettő együtt nem megy. Nem egy-egy ilyen mozzanat a probléma, az még elférne az előadásban, hanem a tendencia.

Hiába nem akarok tudomást venni az efháról, ha az előadás közben a vizsgafilmek jellegzetes jelensége jut eszembe, hogy a filmrendező-tanonc végigzongorázza a lehetséges vágási, kameramozgatási technikákat, hogy látsszon, ezt is, meg ezt is tudja. Az nagyon iskolás kijelentés, hogy ami csak egyszer van egy előadásban, az olyan, mintha nem is lenne, hiszen számos ellenpéldát lehetne felsorolni. Ami viszont a kaposvári Baltában eluralkodik, hogy majdnem minden ötlet csak egyszer van (ismétlem, az eklektika, az más, az olyan őrület, amiben rendszer van és nemcsak bizonyítási kényszer), az olyan mennyiségű nézői kíváncsiságot hagy kielégítetlenül, ami lohasztja az érdeklődést. Hasonlóképpen van ez a teljesen felesleges, utólag beírt jelenetekkel és az áthelyezések nagy részével is, nem rántják helyre a darabot, csak elbarokkosítják. Persze, hogy érdekesebb, ha egy szöveg akkor hangzik el, amikor egy fontos cselekvésnek kéne bekövetkeznie, de amikor az eredeti darab továbbfejlesztéseként a bérgyilkos már a tetthelyen, közvetlenül az akció előtt meséli el az életét, akkor egy idő után túljutunk egy olyan holtponton, amikor a késleltetés a hossza miatt már nem fokozza a feszültséget, hanem a rovására megy.

A valóban szuggesszív kaposvári előadás végül is azt sínyli meg a legjobban, hogy nem tud megoldást találni a darab stílustalanságára, arra a kérdésre, hogy a stilizáció melyik regiszterében szólaljon meg az egész, milyen hangfekvésben. Sokszor vált „komolyra” az előadás, pedig nincsen hozzá alapja. Például a főszereplő, Kocsis Pál nagyon nagy energiabedobással megcsinál egy igazi kiborulást, sírva üvölti: ide lőjél, öljél meg, hát mért nem tudjuk egymást szeretni, erre a puskával hadonászó Gyuricza István hagyja az addig vitt szenilitást a francba, megy Kocsis után ő is, sírva borulnak egymás vállára. Nagyon szépen csinálják meg a családi veszekedések jellegzetes fordulatát, az elementáris szeretet-kitörést. Igen ám, csakhogy írva mindössze egy kabarétréfa van, a részeg unokával meg a szenilis nagyapóval, ezért a színészek nem tudnak hová továbblépni az erős helyzetből, scak letudják a hátralévő részt.

Persze, van olyan is az előadásban, mikor sikerül a tréfát őrületté tágítani: igen hatásos a hamvak szétszórása, illetve mikor a darab egy szövegpoénja nyomán az a démoni jelenet bomlik ki, hogy az egész család issza, lötyköli, fröcsköli a hamvakkal elkevert kakaót. A legjobb pedig az utolsó jelenet, mikor az ima szövegét elfelejtő asszony küszködő férfiszínésszé vedlik, a műszak megeszi a jégkrémet, eluralkodik a hírműsorok stáblistája alatti képek hangulata, a megjátszott kilazítás, ahogy pakol mindenki és megbeszéli az este tapasztalatait. Közben reneszánsz zene szól, és egyre több paróka nélküli színész kapcsolódik be az ugrálós táncba, hogy a végére tapsrendbe táncolja magát össze a megjátszottan szétesett előadás valamennyi szereplője. Elemi teatralitás, jó értelemben zabolátlan komponálás. Csendben jegyzem meg, hogy ez itt talán azért sikerült jól Réthly Attilának, mert a darabnak már vége, nem kell vele bíbelődnie. Gonosz vagyok, de az jut eszembe, hogy mi lenne, ha ezzel az erős szereposztással, csak így csupa férfiak, és ezzel a rendezői vehemenciával sé találékonysággal (vagy egy kicsit kevesebbel) inkább eredeti Shakespeare-t játszanának a kaposvári stúdióban, talán éppen a III. Richárdot.

Valami jó durvát szeretne odarakni mindkét színház társulata, de tapasztalataim szerint nem nagyon botránkoznak meg a nézők, olyan presszió alatt vagyunk nap mint nap, hogy nagyon föl kell kötnie a gatyáját annak, aki meg akar döbbenteni. Éppen ehhez lenne szükséges eltanulni az öreg Dárdarázótól azt a perverz precizitást, ahogy minden devianciába, miden vértől lucskos szörnyűségbe könyékig belenyúl, lassan, élvezettel. Shakespeare nem siet, az utolsó vércseppet is lenyalogatja, a maradék velőt is kiszopogatja ez a pre-Hitchcock, érdemes végignézni, hogy a pusztulásnak, a szerves anyagok bomlásának micsoda költészete nyilvánul meg a darabjaiban, szorosan összefonódva az erkölcsi eltévelyedések érzékletes leírásával. Ennek átvétele jelenthetne egy Shakespeare-aktualizálást, az kevés, hogy Richárdnak nevezzük el a főszereplőt. És behozható a tömegkultúra hatásmechanizmusa is a színházba, csak ezzel nem lehet a minőséget megúszni, sőt még jobban kell vigyázni rá, ha a színházba beengedjük a tévé szellemét, ami elképesztően ügyesen és észrevétlenül képes a legnagyobb tragédiát is közepes show-vá silányítani. Lőrinczy Attilának volt egy jó ötlete, de darabot nem írt, csak a jegyzetfüzetével traktál bennünket. Kijegyzetelte Shakespeare-t, a szlengszótárat, a napilapok bűnügyi rovatát, nyomkodta a tévé távirányítóját, hallgatózhatott kocsmákban. Összeszedett minden alapanyagot, csak nem írta meg belőle a darabot. Nem igaz, hogy nem lehet drámát írni manapság. A színház antropológiai alapjelenség, minden kornak megvan a maga színháza: olyan színháza, amilyen a kor. Ha nem találjuk az adekvát formákat, a járható utakat, akkor még nem dolgoztunk eleget az ügyön. Lőrinczy nem járta végig a maga útját. Olyan nincs, hogy ne legyen megoldás. Az a titok, hogy nincs titok: jó darabot ugyanúgy kell írni, mint rossz darabot, csak sokkal tovább tart.

Lajos Sándor