Kritikák

A csoda alkonya

 
 
KOLTAI TAMÁS:
Kis Zaches és nagyszabás

Nem elegáns dolog alkotók nyilatkozatából indítani a kritikát, de amit A csoda alkonya társszerzoi - Lorinczy Attila író, Melis László zeneszerzo, Réthly Attila rendezo - elmondanak az E. T. A. Hoffmann elbeszélése nyomán keletkezett zenés darabjuk születésérol, szimptomatikusan elorejelzi az eredményt, ezért nem tudom megállni, hogy ne idézzem. A musorfüzetben közölt monológokból egybehangzóan kiderül, mi az, ami elozetesen megvolt az eloadás létrehozásához. Mindenekelott a közös szándék egy eloadás létrehozására. Igazgatói igény egy zenés darabra, rendezoi igény az Új Színházban való vendégrendezésre, írói igény az aktuális divatokkal való szembeszállásra, zeneszerzoi igény egy rekviemmel való darabindításra. Ezzel szemben szinte másodlagos, ami nem volt meg. Nem volt mondanivaló, nem volt a társszerzoket közvetlenül érinto élményanyag, továbbá nem voltak a színházban énekhangok.

Vagyis minden összejött ahhoz, hogy megszülessék a Kis Zaches, más néven Cinóber címu Hoffmann-opuszból kreált nagyszabású "Singspiel".

A látható és hallható eredmény maradéktalanul igazolja a kiindulópontot. Létrejött egy nagyszabású valami, ami számos tekintetben igényes és tehetséges, de mindenekelott látványos. Bizonyos értelemben rendezett forgatag tülekszik a színpadon, amely föl van szerelve egy impozáns vashíddal és a hozzá tartozó, önjáró vaslépcsovel, a nézotéri sorokat is áthidaló pallóval, valamint le-föl mozgó, sárgán világító opálkürtokkel, amelyek rejtélyes jelenlétére nem találtam más magyarázatot, mint azt, hogy szép. A dekorációt (díszletnek nem nevezném) Khell Zsolt tervezte. A ruhákat Horváth Judit; csak késon jöttem rá, hogy fantázia-divatbemutatóról van szó, amikor Almási Sándor az eloadás vége felé elegáns esküvoi belépoben és olyan (kissé felstilizált) maszkban jelent meg a kifutón, amit vagy a kohászok viselnek acélöntéskor, vagy a méhészek rajbefogáskor (ezt nem tudtam teljes bizonyossággal eldönteni). A divatbemutatót és az effektusokat Réthly Attila azzal a kézügyességgel rendezte, amely segített elfelejttetni, hogy a színpadon színészek vannak; nemcsak velünk, olykor magukkal is. Lorinczy Attilának eközben volt rá gondja, hogy elmeséljen egy történetet; ennek hose vagy inkább antihose egy arrogáns gnóm, akit undoksága ellenére ajnároz a világ, amíg az errol intézkedo varázslat érvényben van, utána viszont azonnal ejtik. A történetet Melis László szellemes zenetörténeti utalásokkal zenésítette meg Bachtól Mozartig, Paganinitol Weillig, a koráltól a kupléig, az oratóriumtól az operáig. Vajda Gergely vezényelt. Az egész mintegy fél tizenegyig tartott.

Mármost nincs is más problémám, mint a részemrol szenvedélyesnek tekintheto kísérlet annak megértésére, ami e kétségkívül impozáns módon, sok energiával és nagy anyagi befektetéssel megjelenített színházi semmit nem akarás mögött van. Más szóval hajt a vágy a végére járni, milyen erofeszítések árán sikerült ilyen hihetetlen biztonsággal elkerülni a valamit mondást.

Nem lehetett könnyu. Hoffmann kiválasztott muve állandó ingajárat az ironikusan kigúnyolt valóság és a romantikus elvágyódást kifejezo fantasztikum között. Mindennek dupla fedele van, egy szatirikus meg egy mágikus, s a kettot úgy nyitogatja varázsos bubájjal, hogy a fölszálló mesesziporkák lenge tánccal egyesülnek a légben. A valódi mese színtere egy nagyhercegség, amelyben a nagyherceg rendszerváltozást hirdet, azaz egyik napról a másikra bevezeti a felvilágosodást, hogy "számuzzön az országból minden esztelenséget, minden felfoghatatlant". Aztán hogy, hogy nem, megszervezi a Felvilágosodásügyi Rendorséget, "cenzúrázza és ellenorzi a nap- és holdfogyatkozásokat, szintúgy az idojóslásokat az államilag engedélyezett kalendáriumokban", továbbá kinevezi az elozo rendszerbol ittmaradt, legravaszabban gazsuláló mágust Felvilágosodási Foelnökké. Ebben a helyre országocskában, ahol az ujjánusok és a frakkszárnyiánusok szektája egyaránt a korlátlan akaratszabadságot hirdeti (kvázi mindenki azt gondol, amit akar), a Rendtanács azzal foglalkozik, hogy két, három, esetleg húsz briliánsgombbal díszített Zöldfoltos Tigris rendjelet adományozzon az arra érdemesnek, nevezetesen a torzszülött gyökéremberkébol, a Kis Zachesbol lett Cinóber úrnak, az arrogáns vakarcsnak, akit mindenki szörnyetegnek tart a háta mögött, "aztán pedig, amint o maga megjelenik, rögtön kikiáltják a legokosabb, legtudósabb, sot a legdaliásabb diák úrnak". A miniszterré kinevezett Cinóber úrnak bizony "boszorkányos hatalma van az emberek felett", ami részint Rosabelverde, a "híres tündér" - civilben Rózsaszépy alapítványi hölgy - balkezes varázslatából, részint az emberek fatális befolyásolhatóságából származik. Úgyhogy további, "felvilágosodás elotti" varázslatoknak kell történniük, amíg a Cinóber urat ajnározók elobb likvidálják ot, majd márványba foglalják dicso emlékét. A szerelmesek pedig, akiket szétválasztott, végre boldogok lehetnek, mert a mágus megígéri az ifjú férjnek, hogy "bármikorra rendeli is el feleséged a nagymosást, a ház mögött, a széles mezon mindig a legszebb, derült ido lesz".

Talán nem szükséges kommentálnom a bornírt valóságon gyozedelmes tündérmese fölszabadító filozófiáját, amibol semmi, de semmi nem jön le a színpadon. Hoffmann könnyedsége baljós varázslat folytán drabálissá nehezült. Effektusok foszereplik az eloadást emberek helyett. Boldizsárból, a melankolikusan álmodozó alanyi költobol Almási Sándor görcsös akarnokot csinál. Barátjából, Fábiánból ismeretlen okból Fabienne lett, föltehetoen no, valójában se fiú, se lány, leginkább semleges nemu, akirol Kecskés Karina nem árulja el, mit keres a történetben. Botos Éva sorrendben második bemutatóján titkolja ugyanazzal a mimikával, hogy nincs szerepe. Sás Péter egyetemi foiskolás (szerénységbol csupa f. h. jár a Színmuvészeti Egyetemre) egyelore magárahagyottságát bizonyítja. Derzsi János küszködik, Dengyel Iván föltalálja magát magánszámokkal. Ráckevei Anna a Nyomorultakat játssza. Van két vendéghang - úgy is mondhatnám: összesen két hang van -, amely Pápai Erika és Korösi András tulajdona; szép hangok és szép emberek, tündér és varázsló, kezdhettek volna velük valamit drámailag, úgy értem, a dalláson kívül. Vass György játssza Cinóber urat, meroben tehetségesen, o tényleg könnyed, torzsága légies, rútsága groteszk, csak azt nem tudja, ki o, így aztán mi se.

A hogyan lesz a gnómból libling kérdésre nem jött válasz, mert a szerzoket távolról sem az az "ellenállhatatlan belso kényszer csábította az elbeszélésre", mint Hoffmannt. Legközelebb akarhatnának is valamit. Valami szellemit, ami meghaladja egy színházi bemutató materiális elonyeit.

(Lorinczy Attila-Melis László: A csoda alkonya - Új Színház)