Kritikák

A csoda alkonya

 
 

LŐRINCZY - MELIS: A CSODA ALKONYA

Szűcs Katalin, kritikus, a versenyprogram válogatója:
Évek óta tendencia, érzékeljük is, hogy nagyszínházi produkciók között sokkal nehezebb érdekeset, izgalmasat, fontosat találni, mint a stúdiók között. Tehát amikor az ember egy ilyen válogatásnak nekiindul és amikor befejezi, akkor azt látja, hogy a stúdiószínházat illetve a kis tereket sokkal könnyebb megtölteni izgalommal, mint a nagyszínházat. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy nincsenek jó és érdekes nagyszínházi produkciók, mégis - tényleg úgy érzem -, hogy igazán fontos, izgalmas előadás kevés születik. Az évadban néhányat említek. Például a vígszínházi Szecsuáni - ugyancsak Zsótér rendezésében - nagyon érdekes előadás volt, vagy Szolnokon, Nyíregyházán voltak érdekes, szép, nagyon rendben lévő előadások. Mégis azt gondoltam, hogy itt valami olyasmit kéne megmutatni, ami valamilyen szempontból ezen a "rendben van" minőségen túl van, vagy ennél jelentősebb. És úgy gondoltam, ha született az évadban egy olyan új, magyar zenés színházi produkció, mint A Csoda alkonya - igényes, izgalmas és rendkívül jelentős, gazdag történet -, akkor annak itt a helye, még akkor is ha tudjuk, tudom, hogy vitákat kavart, ellenérzések születtek vele kapcsolatban. Mi több, nekem is voltak, vannak fenntartásaim az előadással kapcsolatban, de tényleg úgy gondolom, hogy itt valami fontos történt a magyar színházi életben. Hogy mást ne mondjak, nagyon érdekes, szokatlan helyzet volt maga a mű születése is. Ha jól tudom, akkor ez a színház felkérésére történt. Ez nagyon érdekes dolog, és érdemes szót ejteni róla, hogy kvázi producerként vagy mecénásként egy színház inspirál kortárs szerzőket ilyen fajta mű megírására. Ezt én nagyon jelentős dolognak tartom. Mindenképp úgy éreztem, érdemes a szélesebb szakmai közösségnek és az országos nyilvánosságnak ezt az előadást megmutatni, és erről az előadásról beszélgetni, gondolkodni.

Albert Mária, kritikus:
Nem voltak átfogó szempontjaim. A zenés színház, tehát egy viszonylag szűk szelet felől közelítettem meg ezt a dolgot. Nagyon szeretem ezt az előadást és ezt a produkciót. Nagyon tetszett. Egy elfogulatlan, fiatalokkal teli nézőtéren, egy sokadik előadáson néztem meg.
Egyetlen problémám van, hogy azt hittem, ebben a tágasabb térben jobban fog hatni az előadás, de a "fehér arany" visszatükröződése a színpadra számomra elvett az élményből. Elvett az élményből továbbá az is, hogy bizonyos dolgok az Új Színházbeli produkcióból nem valósultak meg. Rögtön a nyitóképre gondolok. Ez azért baj, mert a darab kezdése megadja az egésznek az alaphangját. Ez az Új Színházban nagyon hatásos, nagyon expresszív. Nagyon jó az anya.
A zenés színházban ma nagyon sok unalmas, és a zenés színházat devalváló előadás születik, s én ahhoz képest ezt borzasztó izgalmasnak éreztem. Csak Katit tudom megerősíteni, hogy izgalmas, egy bizonyos fajta érzékenységet feltételező előadás született.

Nagy Gabriella, író:
Elöljáróban annyit hozzátennék, hogy bár olvastam a darabot, de itt láttam először. Tehát én ahhoz nem tudok hozzászólni, hogy a tegnap esti előadás hogyan és miképpen valósult meg az Új Színházihoz képest.
Nagy formátumú és őrületesen nehéz vállalkozás, amibe a Lőrinczy Attila, Melis László és a Réthly Attila belevágott. Ezt azért kell rögtön elmondanom, mert most jönnek a kritikus megjegyzések.
A darab és az egész klasszikus forma, a versezet, a versbeszédek Attila szüleménye. Ez finom, cizellált, maníros. Itt a manírosságot jó értelemben gondolom. A kérdés ebben az, hogy egy ilyen klasszikus nyelven megírt darabbal mit kezd a "nép"?
Az evidencia, hogy nyilván van egy diszharmónia, egy disszonancia a beszélt nyelv és e között a nagyon irodalmi nyelv között, bár néhol vannak benne olyan viccek, olyan kis elmozdulások, fordulások, amik visszaviszik mégis a beszélt nyelvhez. Valahogy picikét hiányoltam ebből azt a fajta humort, ami egyszerre több oldalról képes láttatni helyzeteket. Azt éreztem az egészben - és ez már a zenére is vonatkozik kicsikét -, hogy néha valószínűleg pontosan ez az ide-oda játék szükséges Hoffmann-nál, és láttam is, hogy van ide-oda játék, de mégis, egészében azt látom, hogy ez sokkal inkább fennkölt, emelt, operai dolog, mint hogy meglenne az, ami a zenében aztán bejön - ez a daljátéki játszás.
Az eredeti történet néhány fő ponton megváltozik a darabban. Ezek fontosak, később majd érdekes lehet róluk beszélni, hogy hogyan és miképpen. Kicsit azt érzem, hogy a történet elmesélése annyira tétje ennek az előadásnak, hogy úgy tűnik, mintha nem jutna másra hangsúly.

Albert Mária:
A nyelvhez fűznék hozzá egy gondolatot. Nekem egyáltalán nem volt fennkölt a hétköznapi nyelvhez képest. Persze, emelkedettebb - ahogy a színpadon minden emelkedettebb -, pláne, ha zenés műről van szó. De a kiszólások és a hangsúlyok mindig visszahozták az élő és a jelen való világot. Mondjuk egy kereskedelmi rádióhoz képest persze ez egy irodalmi nyelv. De egyáltalán nem igaz az, hogy archaizálás az - vagy az eredeti szöveg megtartása -, ami a prózai jelenetekben van, sőt szerintem ironikus színezetet kapott bizonyos hangsúlyoktól. Az alakításokban pedig a hétköznapi hangsúlyok visszarántják az embert.

Nagy Gabriella:
Pontatlan vagyok - valószínű. Nyilván a klasszikus forma adja azt, hogy akármi történik, abban tényleg van valami elemeltség még akkor is, ha azt mondja, hogy: - "A kurva élet…" Én egészében értettem, törekvéseiben. Biztosan nem tudom igazán pontosan kifejezni, hogy mit érzek ezen. Azt olvastam a címlapon, hogy opera és daljáték keveréke. Sing spiel. Daljáték.

Melis László, a darab zeneszerzője:
Igen, igen. Valóban ez van a leírásban.

Nagy Gabriella:
Valóban operai és daljátéki elemek keverednek - mondjuk az operai jóval kevésbé, és a daljátéki sem igazán, mert hogy inkább dalbetétes … Mindenesetre ezen gondolkoztam közben, hogy mikor éppen mi van. Egyszer egy klasszikus zenei műből idézel, egyszer egy operai dolog történik. Mikor és miért hozol be ilyen formákat?

Melis László:
Igazából két idézet van az egész darabban, ami pontos idézet. Az sem pontos idézet, de felfogható annak. Az egyik egy Paganini, magam is játszottam. Arra rá van téve egy teljesen másik dallam egy másik szöveggel. Ez egy kis zeneszerzői játék. Dramaturgiai oka van. Sbiocca hegedűművész (Dengyel Iván - a szerk.) Paganinit játszik és húzza a Kis Zaches (Vass György - a szerk.). Úgy tűnik, teljesen tiszta és korrekt idézet.
A másik pedig Muszorgszkij Borisz Godunovjából - az őrülési jelenetből - a harangozás. Ami szintén a szöveg miatt került bele. Az egy másik ok, hogy miért éppen ezt a két akkordot választottam, mert nem stimmel ez sem. Az összes többi az modor. De ez mind lényegtelen. Ami lényeges, az az, hogy az ellendramaturgia úgy van felépítve, hogy ezek a zenék úgy jönnek, hogy minél magasabb emberi szférába tartozó istenek vagy nem istenek, a két tündérvarázsló, illetve a legalacsonyabb kasztba került Zaches - és a kettő között az emberek - a megfelelő modorban énekelnek. Zaches csak üvölt, az édesanyja, Lisa (Ráckevei Anna - a szerk.) kuplékat énekel, Candida (Botos Éva - a szerk.) operettet énekel az apjával (Mosch Terpin - Almási Sándor - a szerk.), s ez így megy tovább-tovább, amíg "kvázi" operát énekel Rosebelverde (Pápai Erika - a szerk.). Ez volt kitalálva, és ez következetesen végigmegy az egész darabban. Ezek "modor" idézetek - nem valóságos idézetek.

Nagy Gabriella:
Igen, én is agyaltam, hogy mi lehet vagy hogy lehet, de maximum annyit bírtam ebből kitalálni, hogy amikor ilyen természetfeletti lények - varázsló, tündér - énekelnek, akkor van az emelkedett opera, és az összes többi pedig inkább ez a daljátékos. mert Tetszik ahogy mondod, csak hogy nekem ezzel az volt a bajom, hogy amikor ott ülök mint néző a közönség soraiban, akkor nem így kattog az agyam. Sok színes labda pattog a színpadon - képletesen.

Albert Mária:
Az biztos, hogy az én első benyomásom az volt, hogy ezek a zenei jellemzések abszolút pontosan megvannak. Minden szereplőhöz másféle stílusú muzsika tartozik. Nem katyvasznak, hanem egy egésznek érzem. Arról lehet beszélni - és arról szeretném is, ha az alkotók mondanának valamit -, hogy miért tagolták három részre a darabot? A mai néző szeret gyorsan hazamenni. Lehetett volna ebből két részes darabot fabrikálni.

Lőrinczy Attila, író, a darab szerzője:
Biztos lehet, persze, egy részt is lehet. Itt azért egy posztromantikus stílusjátékról van szó, remélhetőleg ma is élvezhető felhangokkal. Egyrészt ez elvileg a zenés műfaj szabályainak megfelelően lehet három felvonásos. Másrészt pedig a történet is úgy adja magát, hogy háromfelé szakaszoljuk.
Szokás szerint voltak - mint ahogy mindig is - viták, hogy hosszú-e az előadás, vagy nem. A játszás ideje 3 óra 10 perc, két szünettel. Tehát az első rész egy óra, aztán 55 perc, és aztán 45 perc. Jó lenne, ha ez még egy elviselhető mennyiség lenne.

Lőkös Ildikó, dramaturg, a beszélgetések vezetője:
Nyilván nem titok, az Új Színházban dolgozom, s ezt a darabot a kezdetektől tudtam követni. Olyan az embernek, mint a saját gyereke. Mindkét Attila és Laci is tudja, hogy hol vannak a gyenge pontjai és hol vannak az erősségei. De amikor ürülnek ki a széksorok, azt egyikünk sem nézi derűs szívvel. A mai Dunántúli Naplóban van egy kis összefoglaló, hogy várhatóan kik nyernek a fesztiválon. Kifejezetten azért olvasom föl, hátha valaki fölhorkan és kikéri magának, hogy egy újságíró a többiek nevében így nyilatkozik: "A legjobb zene címet minden bizonnyal A csoda alkonya szerzi meg, hiszen egyedülálló zenés produkció született, a kommersz musicalekkel szakítva igényes, tartalmas művet vitt színre az Új Színház."

Kónya Orsolya, újságíró:
Egyetlen egy megjegyzésem lenne a zenéhez. Nagyon sokat beszéltünk tegnap arról, hogy milyen a beszélt nyelv. Élénk vita bontakozott ki erről. Engem eszméletlenül zavar, ha van a beszédnek egy prozódiája, van a beszélt nyelvnek egy ritmusa és a zene teljesen, homlok egyenesen ellenkezőképpen szól, teljesen más a ritmusa. Többek között ezért is mentem ki már az első szünet előtt. Ha van egy ária, és teljesen más ritmusban hallom a szöveget, az engem nagyon zavar. Többeket hallottam, akiknek ilyen problémájuk volt.

Melis László:
Érdekelne konkrétan, hogy hol érezte ezt. Egyébként ezt úgy hívják hogy elbarmolta a szerző a prozódiát. Biztos, hogy van ilyen. Van mentségem a dologra, de ez egyáltalán nem mentség. Az egész darab blank versben van írva. Végül is jambusok rohangálnak a sorokban, de ha ezt valaki először olvassa, ez kicsit olyan mögöttes forma. Mikor először olvasol egy szöveget, olyan, mintha a Népszabadság lenne. Tehát meg kell mondanom, számomra igazi nehéz feladat volt, hogy egy "kvázi" prózát - a blank vers nagyon a próza és a hexameter között van, eléggé szabad forma - kell megzenésítenem. Ezért természetesen egészen addig, amíg nem sikerült megtalálni, hogy milyen ritmusokat és dallamokat lehet kitalálni, hogy valami zenei formát adjon, addig sok idő telt el. Kimondottan nehéz feladat volt, szemben mondjuk egy Weöres Sándor verssel, amit marha könnyű megzenésíteni, mert már eleve benne van a zene. Ez ezért nehéz.
Szívesen veszem a kritikát, és biztos igazad van hogy hihetetlen szarul megoldott a zenei prozódia - nincs kizárva. Tudom, hogy van egy csomó helyen ilyesmi.

Zala Szilárd, kritikus:
Csak egy fél szót szerettem volna kérni, hogy egyetértsek a Dunántúli Napló mondatával. Ugyanis az Új Színház vezetését valóban dicséret illeti, és Szűcs Kati kezdő monológjából is ezt tartottam a legfontosabbnak, hogy fantasztikus dolog az, hogy ma egy színház ilyen nagylelkű és nyitott, és ilyen tehetséges stábot állít rá arra, hogy egy szélesebb közönségnek szánt darabot megírasson.
A darab erényeit mostanáig eléggé elemeztétek, s én is el vagyok ragadtatva azoktól a rejtett vagy kevésbé rejtett szellemességektől, izgalmas megoldásoktól, több rétegű történésektől, ami a zenében egyrészt fantasztikus, másrészt a szövegben is megvalósul.
Sajnos itt a pécsi színházban nagyon kis része jutott el hozzánk. Azok közé tartoztam, aki azt mondtam, az utolsó cseppig ki akarom üríteni a keserű poharat, és végighallgattam, végignéztem. Túlságosan tradicionális, meg operához kapcsolódó a zenei színházzal kapcsolatos elképzelésem - ezt többen a barátaim közül a szememre hányták -, ezért ez a mikroportos megoldás számomra majdnem teljesen elviselhetetlen. Berángatja a színházat abba a csapdába, hogy úgy szól, mint az átlag musical. Nem vagyok igazán kompetens, hogy ezt megítéljem, mert úgy gondolom, hogy a teret és az előadás vizualitását tekintve ez az előadás más, mint ami Pesten volt. Azzal szeretném befejezni, hogy akusztikailag meg pláne nem. Egy csomó minden nem jut el hozzánk, és ez a fajta erősítés az énekesnek, a színésznek mindenféle árnyalatát megöli. Olyan hangerővel jut el hozzám már a pianissimo is, hogy az már majdnem fáj, és akkor ebből fokoznak dinamikailag, az már majdnem elviselhetetlenné válik.
Igazándiból a közönségnek ahhoz a részéhez tartoztam, aki számára az érzéki élvezet nagyon lent volt, ugyanakkor az "intellektuális csócsálás" viszont nagyon jó volt. Nagy örömmel figyeltem a zenét és a szöveg finom kis utalásait.
Egy tömegek számára szánt színházban, egy fiatalok számára szánt színházban nagyon visszataszító a cselekménynek az az eleme, ahogy a szegény csöves asszonyt erőszakolják, pofozzák, rugdossák; a gyereket kiborítják a kocsiból, és utána végig arról szól a darab, hogy egy hátrányos helyzetű, testi hibás nyomorékot meggyaláznak, ilyen-olyan helyzetbe hoznak. Ez egyfajta "humanitárius nyavalygás" volt bennem, viszolygás a cselekménnyel kapcsolatban.

Albert Mária:
A prozódiához visszatérve: az olvasott szöveg és az elhangzott szöveg bizonyos pontokon változott. Nyilván gondot fordítottak arra, hogy a prozódia élvezhető legyen. De ez egy kortárs-mű. Itt nem lehet azokra a dallamfordulatokra számítani, mint Donizettinél. Ami meg azt illeti, amit Szilárd mond: a koldusasszony megrugdosása, meggyalázása - ilyen alapon sok mindent nem kéne játszani. Nem kéne Macbethet játszani.
A történet egy felnőtt mese - én legalábbis így értelmeztem. Fiatalokkal láttam, akik írtó jól szórakoztak, és abszolút vették a darab kicsit szürreális jellegét, posztromantikus meseszerűségét.
A hangosítás nem volt jó. A hátsó térben elvesztek a prózai színészek. Még valamit: ez egy tényleg nagyon nehéz mű. Nem tudom, mennyi idő volt a fölkészülésre. Szerintem ez egy olyan darab, amire legalább fél évet kellett volna próbálni.

Lőkös Ildikó:
Az ötlet megszületésétől a bemutatóig egy év telt el. A próba meg a szokásos 8 hét volt.

Melis László:
Nagyon gyors válasz arra a bizonyos erősítés, nem erősítés dologra. Egyrészt tökéletesen süketül az emberiség - ezt mindenki tudja. Amíg régen egy ilyen színházban kb. egy ilyen zenekar meg egy színész és egy énekes elő tudott adni hallhatóan egy darabot, ez ma, a XXI. század elején - a globális süketülés miatt - nem történik meg.
A másik oka az, hogy itt van két hihetetlen jó hangú ember: Kőrösi András (Doktor Prosper Alpanus - a szerk.) és Pápai Erika. Mindketten abszolút operaénekes nagyságrendű hanggal rendelkeznek, egy ilyen zenekart át tudnak énekelni. Viszont a többi színésszel kisebb-nagyobb probléma van, egyszerűen nem tudnak áténekelni egy ilyen zenekart, ezért kell őket valamilyen szinten erősíteni. Ebben a színházban ráadásul még az árok is úgy van megcsinálva, hogy itt muszáj volt erősíteni.

Márta István, zeneszerző, rendező, az Új Színház igazgatója:
Oly módon hihetetlenül színvonaltalan ez a beszélgetés, hogy nem tudok mit mondani. Szóhoz sem tudok jutni. Nem biztos, hogy akarok szóhoz jutni. Többet vártam ettől a szakmai megmérettetéstől - természetesen ez csak az én rossz érzésem. Olyan elemzéseket vártam, olyan hozzászólásokat, amik visszamenőleg talán bizonyos kérdéseket fölvetnek. Ezt nem kaptam meg, de ez az én magánügyem.
Jólesett, hogy általánosságban elismerte mindenki, hogy az Új Színház egy olyan fajta vállalkozásba kezdett, ami eléggé szokatlan. Nem musicalt, nem rockoperát próbált létrehozni és elősegíteni annak megszületését megrendelés útján - ami manapság elfogadott, és amiben manapság pénz van, vagy a pénz lehetősége.
Amikor kitaláltunk egy ilyen furcsa zenés darabot - ez lehet "sing spiel", opera, daljáték, bárminek nevezhetjük -, vállalván az ezzel együtt járó financiális dolgokat, hogy egy 13 tagú zenekart kell fizetni esténként, fizetni a próba időszakot, rengeteg vendéget meghívni - mert a darab felépítése és szerkezete olyan, hogy nálunk nincsenek olyan színészek, akik ilyen színvonalú zenét, dalokat el tudnának énekelni. Mi mindent vállaltunk, vagy megpróbáltuk vállalni. Vállalni azt, hogy egy furcsa darabról van szó, egy furcsa alapanyagról van szó: E. T. A Hoffmann: Cinóber úr című műve - ami megint egy szokatlan dolog. Vállalni azt, hogy az Új Színház stúdiósai egy megerőltető munkaszakasz után mit tudnak a színpadon csinálni? Mit tud fiatal színészünk, Vass György, aki 3 esztendővel ezelőtt jött ki a főiskoláról? Mit tud a fiatal rendező, Réthly Attila elmondani egy olyan korról, ami mondjuk nem a megszokott. Mit tud Melis László mondani, aki egy profi, gyakorlott zeneszerző, színházi zeneszerző, film zeneszerző.
A színház úgy döntött, hogy fölvállal egy szimbolisztikus, parabolisztikus, felnőtteknek vagy gyerekeknek szóló mesét. A közönség hogy lesz vevő erre a dologra?
Sikerült, ahogy sikerült. Ezért vártam én itt ezt a szakmai vitát, hogy egy csomó kérdésre talán az alkotók is tudnak válaszolni.
Amikor kiderült, hogy Szűcs Katalin beválogatta a fesztiválra, fölvetettük, hogy ezt az Új Színházban lehessen megnézni, mert oda készült, arra a helyre. A színészekre szabta Laci a zenét, és a színház terére. Tudtuk azt, hogy itt Pécsen fele értékűt tudunk előadni ebben a sokkal nagyobb színházi térben, de lejöttünk, mert kíváncsiak voltunk. Az Új Színházban is mennek el emberek, de ha megnézzük az operát vagy akármilyen más előadást, arról is mennek el emberek. Vannak olyan előadásaink, amiről nem mennek el emberek. Ez is benne volt a pakliban, hogy bizony elmennek. Általában 10-17 főnyi közönség megy el az Új Színházban, de ez nem érdekes, mert az a közönség aki ottmaradt és nézte - és ezek legfőképp a fiatalok -,mindenféle előítélet és prozódiai problémák, akusztikai problémák és történeti problémák ellenére rettentően élvezte az előadást. És ennél nagyobb öröm egy színházigazgató számára nincs.
A kritika nem érdekelt, a jövőben sem fog érdekelni ez ügyben. Mi létrehoztunk valamit a legjobb tehetséggel és a legjobb jóindulattal.
Nem vagyunk zenés színház, nem is vagyunk erre alkalmasak, viszont ez a heterogén színészi társulat, aki ezt előadta - Pápai Erikától a kaposvári vendégszínészen keresztül az Új Színház csapatáig -, a mi számunkra nagyon tanulságos volt és nagyon jó munka volt. És ez úton is köszönöm az alkotóknak, hogy részt vettek ebben a dologban. És köszönöm a saját színészeinknek is.
Egyébként a jövő esztendőtől ez a darab nem megy az Új Színházban. Albert Mária:
Szeretném, ha arra válaszolna, miért nem megy? Mert egyébként - színvonaltalanság ide vagy oda - abban erősített meg, hogy fiatalok körében nagyon jó látni ezt a darabot, hogy ez egy fontos mű.

Egy kérdező a közönség soraiból:
Miért nem megy jövőre?

Márta István:
Prózai okai vannak. Egyszerűen nem tudja tovább vállalni a színház a napi előadásokat. Oly módon sokba kerül az egyszeri előadás a zenekarral, a fogyóeszközökkel, a díszlet tárolással, díszlet építéssel, díszlet bontással, hogy nincs rá pénzünk. Szeretjük. Nagyon szeretjük az előadást. Egyszerűen prózai - anyagi - okok miatt nem tudjuk tovább folytatni.

Máté Péter, az Őszi Kortárs Művészeti fesztivál szervezője:
Nem baj, ha a nézők elmennek egy előadásról. Nagyon nagy baj, ha a Testőrről tömegesen elvonul a közönség, de egy ilyen színházban nem baj, ha megy el a közönség egy része. Baj akkor van, ha a közönség egy része végigalussza, vagy ha túl sokan mennek el.
Én egyébként azok közé tartozom, akik szeretik az előadást, noha kényelmetlen érzéseim voltak az előadás nézése közben, amikre nem tudtam válaszolni. Azt hiszem, akik a leghevesebb indulattal beszéltek tegnap, azok ma nincsenek itt. Másrészt pedig azt hiszem, azokban több volt a zsigeri indulat, mint a racionalizált és megfogalmazható érv - tehát ezek azért nem hangoznak itt el. Én is nagyon fontosnak tartom, hogy ilyen előadások megszületnek. És úgy gondolom, hogy ilyen előadásoknak szükségszerű velejárója, hogy a közönség egy része ingerülten és dühösen távozik. Ha nem történik ez meg, akkor dolgoztak rosszul a fiúk.